 Jelenet az előadásból. Fotó: drift.ch |
Férfiak pózolnak lelkesen egy matrachalom tetején. Közös fotót készítenének, de éppen amikor villan a vaku, leborulnak a matracok, ők pedig a magasból a földre huppannak. A driftnél a nagy igyekezetből mindig pofára esés lesz: végre egy társulat, amelyik nem veszi halálosan komolyan önmagát, hanem önironikusan, önreflexíven viszonyul saját mesterségéhez is.
A Peter Schelling ötletéből készült, Béatrice Jaccard által rendezett Tönkretehetetlen nagy svunggal elővezetett, elfuserált produkciók füzére – hasonlóan a tavaly nálunk járt Royal Bones új cirkusz társulat Fusk! (hibás, kontár) című előadásához. Bár a koncepció hasonló, a drift tagjainak valahogy mégis sokkal jobban passzol a bohóc-szerep, talán azért is, mert a koreográfia készítésében aktívan közreműködtek mindannyian.
 Jelenet az előadásból. Fotó: drift.ch |
Díszletként hatalmas, átlátszó, felfújt matracok szolgálnak, melyek egyrészt látványosak, másrészt ezerféleképpen variálhatók: lehet rajtuk rugózni, fel lehet mászni rájuk, egymásra pakolva ingatag építményeket lehet felhúzni belőlük, a legjobb bennük pedig az, hogy véletlenszerűen csúszkálnak, eldőlnek, vagyis egyáltalán nem kontrollálható, mi lesz velük a következő pillanatban.
A szereplők a matracokkal elkövetett, sokszor egészen infantilis bohóctréfáin túl egyéb változatos attrakciókkal is előlépnek: különféle testgúlákat hoznak létre, (á la Pilobolus), gunyorosan mutatva rá nem csupán a neves amerikai együttes, hanem általában a színpadi produkciók cirkuszi jellegére. Az egyes számokat mindig teátrálisan kitárt karral, harsány kiáltással zárják le, függetlenül attól, hogy sikerült-e éppen az adott kunszt vagy sem. Ezek a figurák valóban tönkretehetetlenek, nem szegi kedvüket, hogy sokadszorra buknak bele a csoportos egyensúlygyakorlatokba. Mozgó-mosolygó automataként működnek tovább, mint megannyi, szétesőfélben lévő, de beprogramozott robot. Nem számít, ha néhány alkatrésszel kevesebb van, ha egyes funkciók kiesnek, a testnek azért járnia kell. Beragadt mozdulatok ismétlődnek, egyikük például percekig ugrál céltalanul körbe a színpadon, míg végül lerogy a többiek mellé, de ugyanerre rímel az is, hogy a zene olykor a lejárt lemezek sercegését idéző hangra vált.
 Jelenet az előadásból. Fotó: drift.ch |
Az előadás másról sem szól, csak a dolgok fonákjáról, ami mindig izgalmasabb, mint a színe, azaz a homlokzatként előretolt, kiszínezett, feltupírozott, optimális verzió. A drift előadása azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az, hogy egy élet kizárólag pozitív, hibátlan, sikeres forgatókönyvekből álljon, egyszerűen hazugság, és rengeteg próba és gyakorlás árán is kizárólag a cirkuszban lehetséges, de még ott se mindig. A többieknek meg marad a küzdelem, a téblábolás és a nevetés.
Ahogy a négy szikár, karakteres, jó humorú, középkorú férfi – Massimo Bertinelli, Michael Rüegg, Thomas Maucher, Ivan Wolfe – könnyedén és szemtelenül játszik a színpadon, elhisszük, hogy harminc után mindenki felelős az arcáért. Jó őket nézni, izgalmasak, gunyorosak és önazonosak, itt és most éppen a helyükön vannak. Annak ellenére van ez így, hogy a társulat már jóval nagyobb közönség előtt is fellépett nálunk, (pl. a Trafóban pár éve, a Pogány mulatság & pokoli félelem című horrorparódiával), és a MU messze nincs tele aznap – mégis, aki látja, biztosan nem felejti őket. Elvarratlan öltönyben, kopaszon vagy öregedő punkként is emlékezetesek és sármosak – hiába, a humorérzék öltöztet a leginkább.