Ha a nyuszi egy kuktában végzi, mert Michael Douglas végül a családját választotta (Végzetes vonzerő), netán egy biszexuális írónő jégcsákánnyal támad a hormonjaitól összezavarodott férfinemre (Elemi ösztön), esetleg két hölgy egymásba gabalyodik egy nagy balhé és a tönkrement vízvezeték ürügyén (Fülledtség), biztosak lehetünk benne, hogy erotikus thrillerrel van dolgunk. A zsáner lényege: a szex öl, butít és nyomorba dönt, de mindenképpen mentális zavarodottságot idéz elő.
A főként szerzői filmesként számon tartott örmény-francia direktor, Atom Egoyan mozija sokáig köszönőviszonyban sincs ezzel a nem túl bonyolult dramaturgiával, hogy aztán – nem tudván ellenállni tovább a csábításnak – szép fokozatosan belecsússzon abba. Pedig nem indulunk rosszul: a Chloe – A kísértés iskolája mind látványvilágában, mind problémafelvetésében sokkal izgalmasabb vállalás, mint a 2003-as francia eredeti (Nathalie…), melyben Fanny Ardant, Gérard Depardieu és Emmanuelle Béjart járt teljesen érdektelen héjanászt az avaron.
Egoyan a kissé bugyuta történetet (egy középkorú házaspár női tagja, hogy megbizonyosodjon férje hűtlenségéről, egy prostituáltat bérel fel, aki aztán akarva-akaratlan, de ismét összeboronálja a párost) kezdetben nagyon finoman terelgeti olyan témák felé, mint az identitás válsága, vagy az illúzió és a valóság kapcsolata.
Párizsból nála Toronto gazdag kerülete lesz: itt él a nőgyógyászként dolgozó, ötvenes éveiben járó Catherine (Julianne Moore) és zeneprofesszor férje, David (Liam Neeson) egy, az építészeti magazinokba is beillő, kissé fagyos, ám roppant impozáns posztmodern üvegpalotában. A nő egy ideje gyanakszik már férje hűtlenségére, amikor megismerkedik az addig csak látásból ismert prostituálttal, Chloe-val (Amanda Seyfried). Bizonytalanságától hajtva Catherine felbéreli a lányt, hogy csábítsa el a férjét – a tisztességtudó utcalány eleget is tesz a kívánalomnak, hosszan és részletesen beszámol minden egyes légyottról megbízójának, akivel viszonya eközben egyre bonyolultabbá válik.
 Liam Neeson és Julianne Moore |
Az operatőr Paul Sarossy impozáns kontrasztot teremt a csábító Chloe csipkékkel és szűrőkkel sejtelmessé tett meleg, sárgásbarna környezete és a házaspár geometrikus, hatalmas ablakokkal tagolt lakása között. A kamera lustán, a részleteken elidőzve mozog, ha a fiatal lány közelében vagyunk, majdhogynem szemérmesen leskelődik – többnyire azonban stílusmagazinokba beillő képeket láthatunk: hol a high tech lakásban vagyunk, hol egy előkelő étteremben, hol egy menő kávézóban vagy ötcsillagos szállodában, netán a doktornő minimalista stílusban berendezett rendelőjében.
Chloe persze nem csupán „egy” utcalány, hanem igazi luxusprosti: egyszerre csábító szirén, megértő társ, odaadó barát, a vágy titokzatos tárgya, a romlott angyal vagy épp a magányos, gyámolításra szoruló leányka. Seyfried pedig nagyon meggyőző az összetett szerepben – színváltásai egyértelműen jelzik, hogy férj és feleség lényegében azt lát bele, akit akar, úgy játssza meg a jolly jokert, ahogy neki tetszik: illúzió a szerelem. Amíg Chloe egy étteremben össze nem fut a házaspárral (ha ennél a jelenetnél véget érne a film, egy jó moziról beszélhetnénk), David és a fiatal örömlány kapcsolatáról hosszú beszámolókból értesülünk. A köztük lévő szerelmi viszony: szó, szó, szó, a valóság interpretációja, amit a lelkes hallgató, a feleség befogadóként – hogy némi posztmodern parabola is legyen a filmben – áttételesen szintén megélhet.
 Amanda Seyfried és Julianne Moore (A képek forrása: PORT.hu) |
A film egy másik szinten, ha úgy tetszik, a kisrealista rétegekben, az identitás és a házasság válságáról beszél: a doktornő – elbizonytalanodva saját nőiségében, az öregedéstől való félelmében, férjétől és kamasz fiától eltávolodva – érzelmileg egyre terheltebb szituációt generál. Vagy épp ellenkezőleg? A tulajdonságok nélküli Chloe az, aki valamiféle elfojtott indulattól és vágytól vezérelve mozgatja a szálakat?
Miután azonban Egoyan megcsillantja filmjében a két lehetséges irányt (posztmodern vs. kisrealista), mely felé elmozdulhatna a végkifejlet is, hagyja, hogy a Chloe – A kísértés iskolája a játékidő utolsó harmadában a lehető legkonvencionálisabb erotikus thrillerbe torkolljon: majdhogynem a Végzetes vonzerő záró akkordját láthatjuk viszont a vásznon – igaz, nyuszi nélkül. Hogy mindez produceri nyomásra történik-e, vagy Egoyannak csak ennyire futja, ha más forgatókönyvéből kell dolgoznia: egyre megy. A végeredmény így is, úgy is bosszantó.