Friedenthal Zoltán, Chován Gábor, Kiss Diána Magdolna

„Valahol az ébrenlét és az álom között” szerette volna elhelyezni „a titkos vágyak és még titkosabb félelmek” laza jelenetsorozatát a Szkéné Színházzal közös vállalkozásában a HOPPart Társulat. Az esztétikai teremtő ihlettel, inspirációval is bíró álmokba vetett hit befuccsolt – vagy az alkotók nem szoktak nagyokat álmodni. Ha igen, nem merték egymásnak bevallani. Ha bevallották, a feldolgozást gáncsolta el tanácstalanság, iránytalanság. A jámbor, ingerkedő, összefüggéstelen képzetek, amelyek a másfél órából még harminc percig sem igen kötik le figyelmünket, inkább csupán egyszerű helyzetgyakorlatok, négy átlagos, mindössze egy picit stikkes férfira és négy kicsit hisztis nőre hangszerelve, akik olvastak már Freudot és láttak a moziban Lynchet.

Szalontay Tünde, Barabás Richárd

A dolog egyébként nincs rosszul kitalálva, hiszen a hotel mint átmeneti szálláshely a véletlen találkozások és kiszámíthatatlan történések melegágya, ekként kiváló terep mindenféle kavaráshoz és kavarodáshoz. A Blue Hotel – egy vetített kép gömb-derengése szerint – bizonyára a „kék bolygót”, a Föld hétmilliárd álmodó lakta mindenségét (is) jelentené. Ám nem tartalmas és fájdalmas álom-valók bontakoznak ki, hanem vicces semmiségek és jókora közhelyek. A (fiatal) hölgyek és urak még véletlenül sem alkotnak párt, üli torát a gyerekkorból, elromlott házasságból, bolondériából, miegyébből fakadó nagy magány és kisiklottság. Csupán a Harmincöt éves férfi és rendre vele-ellene bukdácsoló Harmincas társa szövetkezik clown- és klónduóként: Chován Gábor és Friedenthal Zoltán időnként nyúlmaszkot öltve majmolja egymást, hogy majmot csinálhassanak egy harmadikból.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Az állatmotívum (macska, több variációban kutya – például az egymástól öt-hat méterre nyíló két hotellift egyikének utasszekrényében látható az emberkutya feje, a másikban a feltételezhető szuperdakszli fara), a sötétségmotívum, az aberráció- és halálmotívum jól követhetően működik, de eredeti módon egyiket sem aknázta ki Herczeg Tamás rendező és csapata. Például az előre bejelentett áramszünet alig több aggodalomra okot adó kényelmetlenségnél: a bajt megelőző gyertyaosztogatásnál árkosabb, árnyékosabb, szürreálisabb-mániásabb szorongást is ki lehetett volna hozni belőle. A színészi technikázás leelőzi a művészi kreativitást.

Ondraschek Péter nem ötlettelen, vetítéseket, árnyjátékokat magára vonni képes díszletfala és a minimális karaktereket (megszállott lovas, vadász stb.) skiccelve jelezni tudó jelmezei, valamint Matkó Tamás zenéje társul keretként és kiegészítésként a közreműködők törekvő munkájához. Szalontay Tünde piától flúgos Mindenes portásnőjében tíz percig tart ki szufla, utána a mozdulatismétlések is ismétlik önmagukat. Kiss Diána Magdolna Kisírt szemű nőjének oktondi sírásában nem kucorog személyes dráma, Barabás Richárd (Vadász) álmélkodásaiból, Szabó Vera (Kutyás nő) fagyott felbukkanásaiból, Szilágyi Katalin (Amazon) esetleg önimádó dominát rejtő pálcás tüsténkedéseiből, Keresztény Tamás gitáros kóborságából sem fakad fel tragikomikus vagy más színezet. Amikor a színészek kibábozódnak színlap szerinti elmosódott egójukból, és különféle csapatokba, kettősökbe verődnek (a testkultúrának groteszkül áldozó gimnasztikázók; papa és kislányból anya és kisfiú párossá váló riasztó mesefigurák stb.), az odaadó színészi hangkeresés, szituáció-próbálgatás busásabban kamatozik. Egy-két epizód tagadhatatlanul mulatságos s közelít a produkció plánumához. Már-már didergető álom, amikor a henteskötényt viselő, masszőr külsejű női szabó ollóval kivágja erőszaknak engedő, de az eseménytől össze nem omló kuncsaftja nyelvét, s a vérző szájból azután gurgulázhat a sokféleképp dekódolható, hepciás halandzsa.

Nyitányként a két nyúl kukoricát pattogtat mikróban, majd egy műanyag tálból nekilátnak majszolni. A csemege szétpereg, egy-egy szemet visszadobnak az alig megkóstolt, feleslegessé váló halmazba.