Rusznyák Gábor: Mindig az élet hozta. Amikor főiskolások voltunk, nagyjából az inspirált bennünket, hogy az ember vagy a saját útját kezdi járni, de ehhez én mindig konformista voltam vagy lettem volna. Vagy nem tudtam volna azt a felelősséget vállalni, mint amit Schilling Árpád vállalt, és aztán végig is csinálta, de ez is benne volt, mint lehetőség. Ma már néha sajnálom, hogy nem voltam elég bátor. Vagy ott volt alternatívaként a Katona, ahova mindenki vágyott, ami akkor egy nagyon erős jelenség volt. És volt Kaposvár. Aztán Marton László hívott a Vígszínházba, és ott kezdtem.

RG: Nem. Az első munka viszonylag jól sikerült, aztán jött a Képzelt beteg, ami gyötrelmessé vált. A színészeknek is, nekem is. Főiskoláról kijőve az ember még hiszi – amit aztán később vagy megtapasztal, vagy nem -, hogy kivívja magának azt a rangot, hogy a színészei bízzanak meg benne annyira, hogy ha ő két hétig nem mond semmit, akkor is jönnek vele, mert tudják, hogy a végeredmény jó lesz. Az nagyon hamar kiderült, hogy egy kezdő rendezőnél ez nincs így. Én általában úgy dolgozom, hogy vannak alapvető elképzeléseim egy darabhoz, amelyek néha erősek, néha kevésbé. Néha színészbarát ötleteim vannak, néha nem, vagy csak egyszerűen érzek egy hangulatot. Ez teljesen változó. A Vígben valószínűleg az alap nem volt elég erős, nagyon későn alakult ki, hogy mit akarok. A legnagyobb tanulság persze az volt, hogy egy olyan formátumú színész, mint Reviczky Gábor, akinek most nem csak a tehetségét értem a formátumon, hanem érzékenységi fokát, a pályán eltöltött éveket, a hierarchiában éppen elfoglalt helyét, hogy ő mit gondol magáról, stb., szóval egy ilyen színészhez jön egy kezdő rendező, aki megkínálja egy ekkora feladattal, és teljesen mást gondol az egészről, mint ő. Ahhoz nekem – mint ahogy Marton elmondta – meg kellett volna nyáron keresni, elbeszélgetni vele, de ehhez én akkor hülye voltam. A folytatás sem lett felhőtlen, mert az első próbán elmondtam, hogy a Vígszínház az egy gyár, és hogy mi mit gondoltunk minderről főiskolásként…

RG: Azzal folytatódott, hogy az első próbán elmondtam a Revinek, hogy ő egy olyan pasas most, aki befelé fordul, hátul gubbaszt, számolja a gyógyszereket, stb. Én háttal nem ülök – ez volt a válasz. Innen indult a „baráti viszony”, aminek az lett a vége, hogy földhöz vágta a botját, és kirohant a színházból. Persze voltak még ennek stációi. Legendás a Vígszínházban az a segítő szándék, hogy a főpróba időszakában egyszer csak megérkezik a segítő főrendezői kéz, először csak leülnek az ember mögé, aztán az ember elé, aztán áthangszerelődik az egész. Nagy kudarc volt, szerencsére jött egy lehetőség, hogy rendezzek vizsgaelőadást Marosvásárhelyen, ami törölte az egészet. Főiskolások voltak, fiatalok, nyitottak, vártak tőlem valamit, az jó munka volt. Aztán rendeztem Kaposváron, és ott elindult valami. Kaposvárt szerettem minden bajával, nyűgével együtt, és azt gondolom, ha nem történnek ott a változások, a mai napig ott lennék.

RG: Ehhez vissza kell nyúlni a főiskolához, ahol Székely Gábor és Ács János tanított, Novák Eszter és Hargitai Iván volt a két tanársegéd. Borzasztó erős volt Székely személyisége. Ez meghatározó volt. Neki az volt a legfontosabb, hogy milyen kérdéseket tettél föl egy darabbal kapcsolatban, és arra milyen válaszokat adtál.  

RG: Nekem igen, persze sok más összetevője is volt, de nekem ez volt a lényeg. Lehet, hogy csak egy kérdést tesz föl az ember, de azzal létre tudja hozni a világegyetemet. Vagy legalább egy jó előadást. Székelytől nehéz volt szabadulni, mert megvolt a saját világa, esztétikája, még ha próbált is nagyon nyitott lenni. Sose felejtem, hogy Süsü (Schilling Árpád – a szerk.) éppen csinált valamit, Székelynek nem tetszett, másnapra hozott egy másik variációt, aztán egy harmadikat. De ehhez a Süsü kellett, miközben mi még mindig két mondattal szöszöltünk. És persze azt is megértette az ember, hogy az ő generációjuknak a szöveg a legfontosabb, legfeljebb ültek még egy kicsit a fordítóval, hogy nem lehetne-e az egyik szó helyett egy másikat… Ehhez képest Novák Eszter a főiskolán már nem tekintette a szöveget sérthetetlennek, teret engedett a játéknak, nekem ez nagyon tetszett. Ascherből nekem már rövid idő jutott. Az, hogy én végigcsinálhattam Mohával (Mohácsi János – a szerk.) a Csak egy szöget mint színész, láttam a próbáit, érzékeltem azt a gondolkodásmódot, amivel létrejött az előadás, nagyon sokat jelentett. Sok-sok évig voltam Székely hatása alatt, hallottam a kérdéseit, fedeztem föl a saját esztétikámban az övét.  De a kilenc év Kaposvár nagyon hosszú idő. Az változtatott meg. Kaposvártól nem szabadulok, soha nem is fogok szerintem. Nekem az a színházi történés, amelynek nagyszerű pillanatai voltak. Aztán végignéztem az agóniát, ahogy külső és belső erők tönkretették mindezt… Miskolc – az egy következő időszak. Előtte megint a semmibe került az ember. Béres Attila keresett meg a lehetőséggel, ami akkor jónak tűnt, hogy ott kialakul valami. Most ez is változik, Kecskemétre tartok, maradnak rendezések, de a művészeti tanács, aminek fontos szerepe volt a színház életében, megszűnni látszik.

RG: Olyan szempontból igen, hogy kialakul egy egészséges versenyszellem. Ha azt nézzük, hogy egy vidéki városban van-e olyan szellemi potenciál, ami feltétlenül szükséges egy színész személyiségének a fölépítéséhez, akkor nem. Sok erodálódó dolog történt a színészképzésben a főiskolán is. Volt egy klasszikus felállás, amikor javarészt budapesti színházigazgatók vittek osztályokat, akik persze különböző ízlésűek voltak. Még ha szervezetileg hasonló osztályokat is hoztak létre, bennük ugyanannyi magas, ugyanannyi szép, ugyanannyi furcsa lánnyal és fiúval, az ízlésük mégis különböző volt, másfajta színészeket képeztek. Ez aztán később megváltozott, nem színházat vezető tanárok tanították a gyerekeket. Elment az egyetem abba az irányba, hogy megkérték azokat az embereket, akikről azt gondolták, érvényes színházi gondolkodók, hogy indítsanak osztályt. Ami nem mindig jelenti azt, hogy tudnak tanítani.

Visszatérve a kaposvári képzésre, az mégiscsak a pesti ellenében született meg Babarczy és Ascher fejében, hogy létrehozzanak egy másféle szellemi műhelyt. A lehetőség jó volt, az is fölcsillant, hogy egy összművészeti műhely jöjjön létre, de igazából még az ott tanuló színház- és jelmeztervezőkkel sem sikerült szimbiotikus viszonyt kialakítani, pedig nagyon egyedivé tette volna a képzést. Arra épült az egész, hogy a kaposvári színháznak mindig van négy-öt olyan rendezője, aki olyan színvonalat képvisel, hogy van mit átadnia a gyerekeknek. Aztán, mint minden, ez is megváltozott. Most egy teljesen más dolog történik Kaposváron. Vidnyánszkynak az az elképzelése, hogy színházak legyenek „gazdái” egy-egy osztálynak, tehát potens emberek gyakorlaton alkalmazzák a színészjelölteket, aztán majd az adott színházban lesz helyük esetleg. Az persze kérdés, hogy annak a színháznak, ahova éppen kerül egy-egy osztály, van-e olyan szellemi tőkéje, hogy képes legyen felkészíteni a gyerekeket. És persze van még számtalan kérdés, de távolodom ettől a témától.

RG: A tanítástól. Iszonyúan hiányzik, elmondani nem lehet, hogy mennyire inspiráló volt fiatalokkal dolgozni. De ami ott zajlik, ahhoz nincs közöm, soha nem jó, ha művészemberek bármilyen szinten belekeverednek a politikába.

RG: Az ember olvas egy darabot és látja. Aztán, hogy mi lesz belőle a színpadon, az más kérdés, de, mondjuk, én soha nem tartottam attól, hogy úgy fogok látni, mint Mohácsi. Ha a kérdések néha ugyanazok vagy hasonlóak is, a válaszok nem. Ahogy én látom, hogy ő gondolkodásában, esztétikájában hova tart, abban van olyan, ami talán az én hatásom. Vagy a közös beszélgetéseinké. Nyilván én sokkal többet kaptam. A színház kicsit olyan, mint egy kelléktár, az ember bizonyos dolgokhoz bizonyos dolgokat használ. Én kezdettől fogva szívesen idéztem és szívesen reflektáltam saját színházi idézetekre. Ezt nagyon kevesen értették vagy vették észre. Amikor rendeztem a Platonovot, az 1. felvonás zárójelenetében összehoztam a három főhőst, ugyanúgy, mint Ascher, aztán nálam szétmentek, míg Tamásnál együtt maradtak. Reflexió volt arra a történetre, csak másfajta érvényességgel. Szeretek idézgetni, asszociálni. Jánostól nagyon sokat tanultam, például a tárgyak és a mondatok történetiségét. Ő bizonyos mondatok reflexióit végigviszi egy előadásban, de például azt is fontosnak tartja, hogy sose kerüljön be olyan tárgy, ami csak funkcionálisan van jelen. Legyen a tárgyaknak története. De közösen gondolkodtunk a zenéről például, legyen része a szcénának, legyen az előadás maga is zene.  Hogyan használjuk ki akár azt, hogy bizonyos lépéseknek, tárgyaknak hangja van.

RG: Alig várom… Bizonyára János is. 

RG: Nyilván az is hozzájárul ehhez, hogy nagyon kevés helyen éreztem magam igazán jól, leszámítva Kaposvárt. Vagy én akartam megfelelni az ottani elvárásoknak, hogy mindenkinek jó legyen, vagy ha nekem volt valami nagyon határozott elképzelésem valamiről, akkor nem tudtam nagyon harcolni érte. Nem vagyok mindenáron színházcsináló, mint mondjuk, Zsótér, aki tűzön-vízen át megcsinálja, amit gondol. Nálam megvan azt a pont, amikor ha nem, akkor nem.

RG: Semmi. Be fog ülni a néző, le fog menni az előadás, senki senkivel nem fog összeveszni, a színészek tudni fogják a szöveget, megtörténik egy bizonyos valami. Tíz év után megnéztem a Képzelt beteg utolsó előadását, mert volt valami tortavágás, gondoltam, ideje valamit kezdenünk egymással, meg bocsánatot kérni, ami persze nem történt meg. Néztem ezt az előadást, amihez semmi közöm nem volt, de láttam, hogy ha valami működik, az maga a darab. Azon élcelődtem magamban, hogy nagyjából ilyen lehetett Molière idejében… Működött, valami lett belőle, de az nem én vagyok.