Horváth Csaba: Kérdezz, aztán legfeljebb azt mondom, hogy ezt hagyjuk. Engem annyira nem érdekel a kultúrpolitika. Valamikor még érdekelt, de ma már egyre kevésbé. 

 

HCs: Érint. De ha én most elmondanám neked a véleményemet úgy összességében az egészről, abban nem lenne köszönet. De minden oldalról és minden létező személyről, aki manapság kultúrpolitizál.

HCs: Nem. Hanem azért, mert dolgozom.

HCs: Nézd, eddig is voltak ügyek. Most ez nyilván sokkal nagyobb cirkusz, mint ami eddig valaha volt, de ezen talán nem is kell nagyon csodálkozni. Korábban is voltak ügyek, amik fölborzolták a kedélyemet, de ugyanúgy nem adtam neki nyilvánosságot. Eddig sem volt jellemző rám, és most sem. Természetesen akkor, ha valami igazi nagy sérelem érne minket, és most a társulatomról beszélek elsősorban, biztos, hogy felemelném a szavamat és kiállnék a magunk igazáért. Visszamenőleg simán tíz évről tudnék beszélni, ami csupa felháborodásról és sérelemről szólna. 

R: Nem gondolod, hogy itt azért többről is szó van, mint rólad és a társulatodról? Schilling Árpádnak decemberben volt egy publicisztikája az ÉS-ben Tessék politizálni! címmel, idéznék belőle, mert idevág. „A művész közszereplő. Vagy ha nem az, hát közszereplővé kell válnia. A művész nem bujkálhat a felelősség elől. A vélemény hiánya is véleménynyilvánítás, vagyis: öntudatlan politizálás.” 

HCs: Egyetértek Árpáddal. Csak ott van a baj, amikor valakinek a buzgó politikai véleménynyilvánításai esetleges szakmai gyöngeségeiről vonják el a figyelmet, és az sajnos egyre gyakoribb manapság mindkét oldalon. A művésznek szerintem elsődlegesen az a dolga, hogy alkosson és a műalkotásain keresztül szólaljon meg. Akár árnyaltan, akár direkten. Számtalan példa van a színházban, a táncművészetben, a képzőművészetben, hogy bizonyos politikai helyzetekben különböző művészek, akik igazán nagy művészek voltak, rákényszerültek arra, hogy a véleményüket műalkotásaikon keresztül magas színvonalon elmondják. Ez ma Magyarországon elég nagy hiány. A magas színvonalra gondolok. Jelenleg nem nagyon látok mást, csak azt, hogy egyébként remek és nagyszerű emberek, művészek iszonyúan megtanultak politikus módon fogalmazni és kommunikálni.

HCs: Bizonyára nem, de ez baromi bonyolult dolog. Igazából az lehet a baj, hogy rengetegen beszélnek, nyilatkoznak, nyilvánítanak véleményt, ám igazi értékek felmutatása nélkül. Én nem azt mondom, hogy kussolni kell. Engem nagyon is érdekel, hogy a kollégák mit mondanak, de csak abban az esetben, ha az nem csak őróluk szól. Egyszerűen azt látom, hogy mindenki ordít, nyilván megvan rá az oka, de többnyire azért ordítanak, hogy a saját hangjukat hallassák. 

HCs: Egyszeri alkalomra szólt a felkérés, amit én örömmel elvállaltam, meg is csináltam, és kész. Többször nem kértek föl, de nem is volt róla szó. Úgy sejtem, a pénzhiány volt az oka. Elég nagy problémák vannak ott is. 

HCs: Volt, persze. Mégpedig az, hogy egyáltalán nem kellett volna beleszaladni, legfőképpen nem ilyen meggondolatlanul. Már a magam részéről. 

HCs: Még minden képlékeny, de a tárgyalások folyamatosan zajlanak. A Forte egy működő független társulat, és egyelőre az is marad. Nyilván bizonyos feltételekkel vállaltam el a pozíciót, hogy mindaz, amit csinálok, esetleg intézményesült formában folytatódhasson. Bizonyára kompromisszumot is kell kötni, hiszen egy tánctagozatnak a színház felé szolgáltatnia kell, de azt azért nem gondolom, hogy azok a művészek, akik évek óta velem dolgoznak, a Marica grófnőben fognak táncolni. Ezt egyszerűen jól ki kell találnunk. Szeptemberig kiderül, hiszen nekem ebben az évadban még semmi kötelezettségem nincs. 

HCs: Ez mindig munka közben derül ki. Ha egy színész fogékony arra, hogy átkódolja a testét és a színházi létezésről való gondolkodását, ráadásul megvannak hozzá az adottságai is, akkor nincs különösebb nehézség. Természetesen a saját embereimmel már egészen más nyelvet beszélünk, mint egy vadidegen színésszel. Többször voltam már ilyen helyzetben akkor is, amikor alkalmazott koreográfiát csináltam, és számtalan meglepetés ért. Aztán az ember nyilván igyekszik úgy összerakni az előadást, hogy az a színész számára is előnyös legyen. Olyan feladatot kapjon, amiben esetleg nem csak jól érzi, hanem meg is tudja fogalmazni saját magát.  

HCs: Sok mindenki, de alapvetően olyan ember, költő, művész, aki eltékozolja a tehetségét és folyamatosan identitásproblémákkal küzd. Ilyen szempontból aktuális számomra a mű, más szempontból nem. Peer gyakorlatilag folyamatosan faggatja magát, hogy kicsoda és micsoda. Költő-e, művész-e, magyar-e, norvég-e? Ki ő? Ez az identitáskeresés végigvonul a darabon, legfőképpen ezért érdekelt.  

HCs: A szöveg költőisége. Az a fajta fogalmazásmód, amiben Arany zseniális és egyáltalán nem poros, hogy fantasztikus költői képeket használ. Az előző tanévben azt a feladatot adtam a gyerekeknek az egyetemen, hogy Arany János balladáiból készítsenek koreográfiákat. Pontosan azért, mert annyira erősek ezek a szövegek és annyira erősek a képei. Nagyon szép és értékes koreográfiák is születtek, és akkor azt gondoltam, hogy vizsgadarabként az év végén majd megcsinálom nekik a Toldit. Volt ebben pedagógia is, hiszen mégiscsak egy nagyon kötött, kemény belső szövegről van szó, amit önmagában is komoly színészi feladat elmondani. Másrészről pedig azt gondolom, hogy zászlóra lehet aggatni akár Arany Jánost is mint nagy magyar klasszikus költőnket, de azért kell hozzá muníció, meg kellenek gondolatok és talán ízlés is, ne adj’ isten, valamiféle korszerű színházi gondolkodás. Be akartam bizonyítani, hogy Arany érvényes tud lenni anélkül, hogy mindenfajta felesleges és idétlen politikai áthallása lenne a dolognak.  

HCs: Mind a kettő, párhuzamosan. Vagy az értelmezésből próbálok meg kiindulni, és az hozza a formát, vagy egy erőteljes költői kép közvetíti, mint a Toldiban is, aminek szinte már a formája is kész, lehetetlen überelni. Ebben nincs semmi rendszer vagy tudatosság. Ahogy éppen kívánkozik. A Toldi tulajdonképpen az osztályteremre lett komponálva, hogy megtanulják a gyerekek azt is, hogyan kell élni a szegény színházzal. Az eszköztelenség fontos eleme az előadásnak. 

HCs: Az én koncepcióm alapján készül, én rendezem és koreografálom, de elvárom tőlük, hogy kreatívok legyenek.

HCs: Szerintem nem. De ez összetettebb kérdés. Mert ezek a fiatalok a színész- vagy táncmesterséget ugyanolyan hangsúllyal tanulják, mint a koreográfiai mesterséget. Amikor négy évvel ezelőtt elindítottuk ezt a szakot, sejtettük, hogy a harmadik-negyedik év tájékán valószínűleg már látni fogjuk, ki melyik irányba mozdul el és ez tulajdonképpen be is igazolódott. Visszatérve a kérdésedre: nem lehet tanítani a koreografálást, de lehet teremteni köré egy környezetet, hogy a gyerekek tapasztalatokat szerezzenek, mert szerintem mindenki a saját tapasztalataiból tanul a legjobban. Az a szándék, hogy inspiratív közegben nőjenek fel, és legyen lehetőségük arra, hogy megvalósíthassák az álmukat, dolgozzanak és koreografáljanak.

HCs: Ami a legnehezebb és egyben legizgalmasabb A nagy füzetben, hogy van ez a nagyon száraz, kemény, redukált, tömör fogalmazásmód, miközben a történet maga nagyon is fizikális. A művet olvasva előttem azonnal a fizikai színház jelent meg. Ha az ikrek, a két főszereplő fiú sorsát nézzük, ahol az események szinte stációszerűen követik egymást, akkor ezek számomra a test és a lélek megpróbáltatásai. Nagy kihívás, hogy ne legyünk szentimentálisak, hiszen itt mégiscsak két gyerek sorsáról van szó. Azok az érzelmek, amelyek a szereplőkben dúlnak, annyira kemények, szélsőségesek és fájdalmasak, hogy az ember szinte már úgy érzi, nincs mit fogalmazni rajta, mert egyszerűen csöpögni kezd.  

HCs: Olyan szempontból nem, hogy az ember amennyire lehet, megpróbál egy absztrakt előadást, illetve színpadképet létrehozni. De ezek a titokzatos utalások, amiket te is említesz, valamitől mégis picit fontossá teszik. Ez egy nagyon izgalmas motívuma a műnek.

HCs: Mind a két értelmezés benne van szerintem. És pont azért izgalmas a szöveg, mert a kérdés végig nyitva marad. Két ember is lehet, de egy is. Konkrét történelmi idő meg nem is. Konkrét földrajzi hely meg nem is. És ettől valahogy nagyon erős lesz.

HCs: Erre egyelőre még én sem tudom a választ. Illetve úgy lehet visszaadni, hogy mi is ugyanolyan árnyaltan és titokzatosan utalunk bizonyos dolgokra a színpadi játékban, mint ahogy Agota Kristof a regényben. Meglátjuk.