Hollán Sándor: Tegnap volt egy álmom, egy városra emlékszem. Felszólították a lakosságot, hogy induljanak útnak, mert ha nem, baj érheti őket, talán földrengés. Erre föl mindenki egész nyugodtan elment. Én meg csak csodálkoztam a nyugalmukon. Távoli dombról figyeltem, miként távoznak végtelen sorban. Mit is jelenthet mindez? Talán ez az öregség? Bizonyos dolgok már eltűnnek, nem érdekelnek, nem tartoznak hozzám. Most, hogy nemrég átléptem a kilencvenedik évemet, a múlt emlékei elhagynak. 

Revizor: A saját emlékei nem érdeklik?

HS: Nem. Már nem érdekesek.

R: Azért különleges, amit mond, mert az idős emberek jobbára az emlékeikben élnek, ön pedig éppen fordítva. A jelennel foglalkozik, mert rengeteg aktuális tennivalója van.

HA: Mivel a szellemem fáradt, nincs már elég ereje ahhoz, hogy a régmúlttal vesződjön. A sürgős, mindennapi feladataimmal kell megbirkóznia. No, ezt csak azért mondom, mert a visszatekintés így kissé homályos színezetet kap.

R: A homály éppen az ön számára nagyon fontos, nem? A nem-látás.

HS: Igen.

Hollán Sándor

R: Számos idős festő esetében hallunk arról, hogy a látás hanyatlása egyfajta késői megújuláshoz vezet, így szabadulnak meg önkéntelenül is a saját manírjaiktól. Mi történik a szemével mostanában?

HS: Ami a „nem-látást” illeti, az kivételesen régi problémám, és szerencsére még nem hagyott el. Ez tett festővé és veti fel azt a kérdést, amikor szénnel vagy ecsettel kezemben egy fára, egy tárgyra irányul a figyelmem: mit is látok én most? Amikor a festő szemlélődik, nézni próbálja a motívumát, érzi, mindez nem könnyű, mert a szem koncentráláshoz szokott. Valamit elkap a látványból, megfogalmazza, s ebből egy asszociációs sorozat indul, a gondolatok beleterelődnek a külső élet zűrzavarába. A szemlélődésben a szem kinyílik, a szellem pedig nyugodtan hallgat. Szavakkal nehéz ezt illusztrálni.

Tudja, két szemüvegem van: külön távolra és külön közelre. Ha nincs velem a közellátó szemüvegem, a tárgyakat homályosan látom. A homályos látás egyfajta festői látás felé vezet, ha figyelem kíséri a szemlélődést: a tárgyak összefolynak, a gondolatok leállnak és a látvány lassan megnyílik, szín-összefüggések, új ritmusok tűnnek fel. A külvilág élni kezd, megszépül, érdekessé lesz. A külső benyomásokat meg lehet állítani, hogy elmélyüljünk abban, ami az orrunk előtt van.

Amikor a figyelem visszatért, felszabadulva a külsőséges gondoktól, megnyugodott egy fa előtt, akkor friss tekintetem gyors és szabad iramodása elvezeti rajzoló vonalamat a fa lombozatába és ott bejárja a maga útját. Ekkor tudom és érzem, a világot ebben a fában kell megtalálnom. Ilyenkor az egész belső énem ráirányul erre a látványra.

Fontos az a pillanat, amikor a szem unatkozni kezd. Nem engedem neki, hogy másra figyeljen. Egyfajta böjtös igény a testtel szemben. Ilyenkor lelassul és belém száll egy messzebbről jövő nyugalom, egy másik ritmus: ki és be, ki és be… A vizuális élmények ezen keresztül a nagyobb, természetesebb mozgáson keresztül jönnek-mennek. Mintha a táj lélegzete jutna el hozzám.

R: És a fa közvetíti ezt a lélegzetet.

A fában úgy árad az élet, mint a szüntelenül fodrozódó víz. Ez az élmény kelti életre a rajzomat, a kapcsolat megszületik a látott és az ábrázolt között. Beszélni kezd hozzám a papírra vetett kép, de nem pontosan a külső fáról szól, amely előttem áll. Egyfelől ugyanaz a fa, de persze mégsem teljesen ő. Itt válik veszélyessé a látás-élmény csábítása: az ember szívesen elhagyná a külső referenciákat, úgy érzi, jobban tudja, mi a fontos, mint a saját szeme. 

R: Ez az érzés csapdába csal? 

HS: Ezen az úton expresszionista világba tévedünk, ahol is a művész az önerejét fejleszti ki, nem tartja szükségesnek, hogy a motívum előtt maradjon, hisz az már úgyis benne lakozik. Ezen a veszélyes pillanaton szeretnék én túljutni úgy, hogy nem mozdulok a fa mellől. A belső világgal megpróbálom összekapcsolni a külső tapasztalatot.

Hollán Sándor: Örökzöld tölgy (“A forduló”)

R: Nagyon bonyolult ez, mégis roppant világos. A határmezsgyén igyekszik egyensúlyozni. Talán emiatt nem lesznek a rajzai önarcképek, csak részben.

HS: Ha valódi dialógusra törekszem a fával, folyvást faggatom őt: „Most olyan vagy, mint az előbb?” A válasza sokszor persze más, mint amit hallani szeretnék. Amikor felfedeztem a határtalanságát, hisz mozog és lélegzik, úgy éreztem, mindent le kell törölni, mosódjanak össze a határok, az ő ereje olvadjon bele egy külső rendszerbe. 

R: Le is törli a fát, és mégsem. Mert a letörlésben is megőrződik valamifajta nyoma. 

HS: Homályos nyoma, a nem-koncentrált tekintet pillantásának eredménye. A ködös keresésé. A szem nemfigyelésének homálya. Akár meg is állhatnék itt, ha csak egy szép, sejtelmes rajzot szeretnék. A nyugvó, oldott, mozdulatlan látványnak azonban nincsen köze a külső valósághoz.

Ha nem állok meg, akkor ebben a stádiumban, amikor a fa eltávolodott, eltűnt az én belső termeimben, megszületik egy tér-élmény – olyan élmény-forma, amelyben az ember látni kezdi a mélységet. A mélységet felfedező tér-tapasztalatban kiderül, mi az, ami már nem én vagyok. Corot gyönyörűen meg tudja fogalmazni ezt, Rembrandtnál is érezhető a tekintet jövés-menése a térben, valódi tudása. A mélységen keresztül kell újra felvenni a kapcsolatot a külvilággal, a fának az erejével. Ekkor érezni kezdem például az átlátszóságának természetét, melyik oldalon sűrűsödik s melyik oldalon kevésbé, ettől függ a rajzom feketesége, szaturáltsága. Így alakul ki a kontraszt-ritmus.

R: Meddig tudja törölni újra és újra, napról napra a rajzot?

HS: Ez egy nagyon nagy technikai nehézség. Meddig hajlandó játszani velem a szénrajz? Hisz az addig szép, amíg a szén a papírnak a kissé rücskös felületét súrolja s a belseje áttetsző marad, mélyén ott ül a világosság. A fehér még őrzi a rajzolt felület levegőjét. Ha a papír belseje elsötétedik, akkor a rajz megfullad. Ez az agónia nagyon fájdalmas, mert az ember érzi: saját magát is megfojtotta.

R: A festő az életével játszik. A koráról mesélve említette, az alkotás során felmerülő problémákat mostanában nehéz szétválasztani, egyazon pillanatban jönnek.

HS: Most minden eddigi fa-tudásom többé-kevésbé bennem él, ennek nagy előnye, hogy egy fa egyszerre ébreszti fel mindazt, amit róluk valaha megtanultam. Ilyen az élet. Ha megtanulok valamit, az nem hagy el többet.

Paulus van Vianen: Folyóparti táj tutajosokkal. A képek forrása: Szépművészeti Múzeum

R: A képei pedig tovább örökítik a tudását, mindazt, amit megélt s meglátott. Még ha olyan összetetten nem is vagyunk képesek érzékelni, ahogy ön. A Szépművészeti Múzeumban látható kiállítás kapcsán gondolkodtam azon, szóba elegyednek-e a fái a nagymesterekéivel, történik-e köztük valami? Kiállítótermi együttlétüknek milyen az energetikája?

HS: A saját munkáimat újra látva érzem, melyik élőbb a másiknál, ébresztgetnek-e ismét. De őszintén szólva nem érdekelnek túlságosan. Fa-anyanyelvemet már jól ismerem. Rembrandt vagy Lorrain mellett még nem láttam őket, a rokonságunkra így most fény derült. Felfedeztem Paulus van Vianent, nála nagyon tiszta a kapcsolat az élményei és a térábrázolás között. Ahogy a finom belső remegés átmegy a semmibe. Művészeti út elmenni a vonal végéig, a saját élmény végéig, a legtöbben csak idáig jutnak, majd megállnak. Ő viszont tovább lép és emiatt csodálatos a tér alakulása. A legfontosabb dolog a tér viszonya az egyéni mozgáshoz; az, hogy abból ne legyen öntelt, nárcisztikus folyamat.

Én a művészetben azt keresem, hogyan lehet elmenni az ismeretlen széléig, Piero della Francescához hasonlóan. Nála a mozgás nem teátrális, nyugodtan megáll és ezáltal helyet ad a nézőnek, hogy ő viszont még messzebbre mehessen. Elvisz a saját határáig és ott elenged. A festészetnek talán az a célja s értelme, hogy elvezessen az ismeretlenig önmagamban. Ámbár nem szabad az út legvégéig menni, mert ott már nincsen válasz.

A Szépművészeti Múzeum Kapuk a létben című kiállítása 2024. április 1-ig látogatható.