Bányai Kelemen Barna: Még mindig tanulom a magyarországi színházi életet. Néha szinte kényszeres érzésem van, hogyan pótoljam azokat az éveket, amikor még nem érdekelt ennyire intenzíven a színház. Persze ez lehetetlen, úgyhogy legföljebb annyit tehetek, hogy nézem a most futó előadásokat. Amióta Szombathelyre szerződtem, sok mindent tapasztaltam, értékes emberekkel dolgoztam. Közben Budapesten is szerencsésen alakultak a dolgaim, be kellett ugrani az Ódry Színpadon Pintér Béla Sütemények királynője című előadásába, amit Markó Róbert rendezett, jó munka volt. Aztán Alföldi hívott az Átriumba a Makbettre, nemrég játsszuk szintén az Átriumban Fassbinder A félelem megeszi a lelket című darabját, és elméletileg van még A nyugalom Marosvásárhelyen, bár már nagyon nehéz egyezetni. 

BKB: Nem gondolom, hogy alapvetően más, inkább az út különbözik egy karakter megtalálásáig. Itt azt tapasztalom, több információra van szükség, hogy elkezdjen a színész próbálni. Sokat gondolkodnak, kérdéseket tesznek föl, nehezebben fogadják el a válaszokat. A román színészek kérdések nélkül megcsinálnak valamit,  aztán kezdik visszafejteni az egészet. De a végtermék ugyanaz, a figurát őszintén, hitelesen kell megformálni.

Arra a karóra, amit én hoztam, azóta sok minden rakódott, de ugyanúgy megvan bennem a kíváncsiság, az öröm, és elkeserít, ha nem jönnek össze a dolgok. Azt látom – minden szappanoperai felhang nélkül -, hogy nagyon sűrű, intenzív időszak volt ez a majdnem három év. Fontos munkáim, szerepeim és találkozásaim voltak rendezőkkel. 

BKB: Remélem, színészileg jól formálható vagyok. Különféle gondolkodású rendezőkkel találkoztam, s ez izgalmas volt. Teljesen más víziókkal bírnak, más egyéniségek. Mindig ők adták az első labdát, én meg a saját eszköztáramból „ütöttem vissza”, aztán lett, ami lett. 

BKB: Amit konkrétan a saját bőrömön éreztem, az a Jordán Tamás igazgatói pályázata körüli hercehurca, azt nagyon megszenvedtem én is, a társulat is, a város is. Romániáról nem igazán tudok általánosságban beszélni, de Marosvásárhely multikulturális város.  Romániában más rendszer van, többféle nemzeti színház létezik, amelyeket a minisztérium tart el. Óriási dolog, bár abban a régióban természetesnek kellene lennie, de mégsem az, hogy a vásárhelyi nemzeti színháznak magyar igazgatója van.  Gáspárik Attila a második mandátumát tölti, és minden azt mutatja, hogy jó irányba halad a színház, fesztiválokon szerepel, jó a nézettsége, stb. Eddig nem érzékeltük, hogy beleszól a politika a színház életébe, de ott is bármi bármikor megtörténhet.

BKB: Nem könnyű megfogalmazni, hogy mi történt. Olyan az egész, mint a gyász. Sokunknak az volt az érzése, hogy Jordán Tamás kompromisszumból kapott még két és fél évet, és így nem tud befejezni egy teljes terminust. Képtelen helyzet alakult ki: úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, műmosollyal csináljuk tovább, mintha minden rendben lenne. Holott a társulat életét eléggé megrángatta ez a döntés és a következményei. Amikor odaérkeztem, még kiforrott csapat dolgozott ott, mostanra bizonytalanná vált a társulati lét, nem lehet tudni, hogy ki megy, ki marad, esetleg ki jön, hogyan gondolkodnak majd utánpótlásról. Ha bomlik a rendszer, nehéz előre látni, hogy megmarad-e a mag, pótolnak-e embereket, vagy ki az, aki például elmenne, de nem tud hova, pedig ezek mind nagyon kényes kérdések. Hízelgő, hogy ebben a csapatban játszhattam, és talán nem véletlen, hogy ezt a színházat második Kaposvárként emlegették. Én annak csak a legendáját ismerem, de még járhattam a színházban, mielőtt lebontották. Ott lehettem azon a találkozón, amit Kiss Pista hívott össze, nagyon felemelő érzés volt nekem is.

BKB: Valóban hívtak már korábban is máshová, de nemet kellett mondanom, mert általában már addigra aláírtam a szerződést Szombathelyen. Aztán volt az igazgatóválasztás, azt éreztem, hogy most nem állhatok föl. Nem is a státusz miatt, inkább a társulat ereje volt fontos. Azt reméltem, hogy tartóerő tudok lenni a társulat nehéz időszakaiban. Az mindenképpen egy nagyon erős pillanat volt, amikor mindannyian azt mondtuk, hogy egy emberként támogatjuk Jordán Tamást. És szerencsére nem csak mi, hanem nagyon sokan Szombathelyen és országszerte. Aztán eltelt némi idő, és most úgy gondolom, hogy lépnem kell. Azért most, és nem akkor, amikor lejár a két év, mert közben attól tartok, hogy ezek a megkeresések előbb-utóbb lejárnak. Nem látom át teljesen az itteni terepet, de óriási dolognak tartom, hogy így alakul az életem, hogy ilyen gördülékenyen történnek a dolgok.

.

BKB: Ez a színház Jordán gyereke, most lett nagykorú, kapja az első pofonokat. Nem tudom, hogy kellenek-e pofonok a felnőtté váláshoz, de az tény, hogy a külső hatás elkezdte befolyásolni a társulatot. Pont a csapatmunkába piszkít bele, nem könnyű kihívás ez. Jó műhelyben dolgozni ritkaság, és én ennek csak egy szeletét kaptam el, hiszen előttem is csodálatos dolgok történtek Szombathelyen. És csak reméltem, hogy még én is tudtam, tudok valamit hozzátenni abból, amit magammal hoztam.

 

Másik fontos személyes okom, Bánfalvi Eszter az élettársam, aki szintén eljön az évad végén Szombathelyről. És ezt a kapcsolatot is építeni, őrizni kell, a szétcincálós életforma, az ide-oda utazások nem segítik ezt.

BKB: Nagyon nehéz kérdés. Sok kollégámmal beszélgettem, hogyan látják a jövőmet, de egyáltalán nem segítettek a válaszaikkal, árnyalták a képet, még inkább összekuszálták a gondolataimat. Amennyire szerencsés és áldott állapot ez, hogy két ilyen jelentős színház megkeresett, legalább annyira nehéz is a döntés. Jó az, hogy nem vagyok senkinek a diákja, kívülről jöttem, nincs igazán kapcsolatom a színészekkel sem, kicsit eltúlozva, nekem most bökni kéne, hogy ez vagy az. Most rengeteget járok színházba, mindenfélét nézek, próbálok valami képet kialakítani, próbálom elrendezni magamban azokat az impulzusokat, amik érnek, és valahogy a szívem szerint dönteni. Egyelőre tolom magam előtt az egészet, de nyilván hamarosan válaszolnom kell.  

 

UPDATE: Bányai Kelemen Barna egy facebook-kommentben kérdésre nevesíti a két színházat: az Örkényről és a Katonáról van szó. Az interjúban még nem kívánta megnevezni őket.