Beszélgetés Bányai Kelemen Barnával
2016.09.06.

Sokan emlékeznek a Székely Csaba írta és Sebestyén Aba rendezte marosvásárhelyi Bányavakságra, amit többször játszottak nálunk is. A tört magyarsággal beszélő román rendőr figuráját Bányai Kelemen Barna játszotta. Egy éve a szombathelyi Weöres Sándor Színházhoz szerződött. Azt mondja, hajtotta a kíváncsiság. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Közel tíz éve vagy a pályán, de máris sok díjad van. A kritikusdíj más, mint a többi?

Bányai Kelemen Barna: Más, mert különböző ízlésű kritikusok, egymástól függetlenül teszik meg voksaikat. Tudjuk, hogy titkos szavazással kerül ki az adott kategória győztese, és ha van a mai világban fair play, akkor ez az. Átlátható és korrekt. Olyan szakemberek szavaznak, akik nagyon sok előadást végigülnek az egész magyar nyelvterületen. Ennyi előadásból, rendezőből, színészből, díszlettervezőből stb. nagyon kemény munka kiválasztani a jelölteket. Számunkra mindenképpen megtisztelő.

R: 2013-ban, még marosvásárhelyi színész korodban kaptál díjat a színikritikusoktól, a legjobb férfi mellékszereplő díját Florin szerepéért a Bányavakságban, most pedig Bartis Attila A nyugalom című darabjának férfi főszerepéért jelöltek. Érzékeltétek munka közben, hogy ez egy fontos előadás? Kritikusi szemmel annak tűnik, hiszen rajtad kívül a női főszereplő, a rendező és a díszlettervező is kapott jelölést.

BKB: Azt gondolom, igen. Lehet, hogy keveredik a fejemben így utólag visszagondolva, hogy milyen érzés volt csinálni, de azt hiszem, hogy összességében nagyon jó volt próbálni. Korábban soha nem dolgoztam a rendezővel, Radu Afrimmal, akit a szakma fenegyerekként emleget…

R: Mit jelent az ő fenegyereksége?

BKB: Nagyon képszerű a látásmódja, fotóval is foglalkozik. Sokszor egész installációt visz föl a színpadra. A próbaidőszak alatt szinte megvolt a díszlet, voltak már fények, de színészileg még sehol nem tartottunk, a szöveg is bizonytalan volt. Afrim megállította a próbát, úgy járta körbe az egész színpadot, mint egy műalkotást.  Nagyon zsúfolt, nagyon kitalált volt a díszlet. Odébb tett valamit, egy poharat vagy valami kis szöszt. Mi szoborrá merevedve álltunk, ő körbejárta, körbefotózta a változást. Hosszan. A munkáiban nagyon erős a vizualitás. Ugyanakkor nagyon bátran nyúl kevésbé megszokott témákhoz. Színészfacsaróan dolgozik, nála nincs középszerű megoldás. Szinte mindig valami extrém vízióra törekszik, ezért tarthatják őt fenegyereknek.

R: A Bartis-műnél is így volt? Olvasva az ember azt gondolná, hogy nem lehet színpadra tenni. 

BKB: A regényt olvasva egyáltalán nem gondoltam erre a képi világra. Sőt, arra gondoltam, hogy ezt egyáltalán nem lehet megcsinálni, darabokban van az egész, szinte snittszerű. Nem véletlen, hogy Alföldi Róbert filmet készített belőle, azt jobban lehetett vágni. Legalábbis én úgy gondoltam akkor, hogy montázsszerűen jobban működik. Aztán Afrim megteremtette a fiú, Andor képi világát, és abba minden belefért, hogy az valós vagy álomkép, azt a rendező nagyon jól ötvözte egymásba.

R: Nehéz az álom és a valóság kettősségét színpadon megjeleníteni úgy, hogy a néző is pontosan érzékelje, hol járunk. Küszködtetek ezzel, vagy teljesen egyértelmű volt a rendezői logika?

A Bányavakságban
A Bányavakságban
BKB: Az előadásban végig színpadon vagyok, leszámítva az utolsó pár percet. Az volt a legnehezebb, hogy ezeket a külön próbált részeket, kis jeleneteket nemcsak fejben, de színészileg is össze kellett kötni. Végig én vagyok az, aki összekapcsolok történéseket, elvarrok szálakat, nekem ez volt a legnehezebb, hogy összeálljon az egész. Ennek a logikáját, belső tartalmát megfogalmazni úgy, hogy az érthető legyen. A rendező elsősorban jeleneteket épített föl, nekem kellett a jelenetek között lavíroznom, beemelni vagy kiszállni belőle. Afrimnál a valóság és álom nem válik élesen szét, van néhány olyan pillanat, amiben majd a néző eldönti, hogy valóságnak vagy álomnak tekinti azt, amit lát. Nem biztos, hogy egyértelmű válaszokat kell adnunk, hogy ez vízió vagy megtörtént esemény.

R: Nálunk a debreceni Deszka Fesztiválon, illetve Kisvárdán lehetett látni a darabot. Más közegben, más térben, mint Marosvásárhelyen. Másképpen is fogadták a darabot?

BKB: Én a színpadról nem nagyon érzékelem a közönség reakcióját. Az utána zajló beszélgetésekből viszont az derült ki, hogy igazából nincs különbség. Azt hiszem, mindenütt megosztja a nézőket, van, akinek ez nagyon sok. A vásárhelyi előadást stúdióban játsszuk, ahol nagyon közel van minden, besűrűsödik, tényleg fullasztó. Debrecenben és Kisvárdán nagyszínpad volt, ott nyilván másképpen szólt. Távolodott minden, de azt mondták, hogy nem vett el semmit a darab élményéből, legfeljebb kicsit máshova kerültek a hangsúlyok. Viszont abban biztos vagyok, hogy a vásárhelyi előadás sokkal nyomasztóbb volt, a levegőtlen zárt tér, a füst, a zene, a nagyon erős mondatok, gesztusok. A rendező nagyon fontosnak tartotta, hogy ezt a zártságot a néző erőteljesen érzékelje, ezért is voltam én két és fél órát egyfolytában színpadon. Mindennek olyan erős hatása volt, hogy néhányszor fölálltak nézők és kimentek, mert egyszerűen nem bírták tovább az egészet, nem kaptak levegőt.

R: Te hogy bírod ezt a „színészfacsarást”? Kapsz levegőt a végén?

BKB: Igen, mert biztos történik bennem valami, az adrenalin, vagy nem tudom… Sokszor nehéz verítékben, vízben játszani, miközben úgy telik el két és fél óra a színpadon, hogy nem lehet kiengednem egyetlen pillanatra sem.
 
R: Az elmúlt évadban szerződtél Szombathelyre, a Weöres Sándor Színházba. Mennyiben más itt a színjátszás, mint Marosvásárhelyen? Szokták mondani, hogy itthon a verbális színház a jellemző, míg Erdélyben másféle színházat csinálnak.

A nyugalomban. Fotók: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
A nyugalomban. Fotók: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
BKB: A saját bőrömön nem érzem a különbséget. Az a színész, aki én vagyok, ugyanúgy próbál mindenütt. Konkrét helyzetek vannak, ezeket meg kell oldani. Talán az erdélyi magyar színház képi világa erősebb, nyilván a román kultúra befolyásának köszönhetően. De miközben játszik az ember, ez sem érzékelhető igazán. Azt viszont tudom, hogy otthon mindig azt mondták a magyarországi színészekről, hogy rengeteget gondolkodnak, egyfolytában kérdéseket tesznek fel. Csak az után kezdenek próbálni, ha már „mindent értenek”. Amikor román kollégákkal dolgoztam, ugyanazt mondták rólunk is. Azt kérdezték: miért akartok ti mindent annyira pontosan érteni? 

R: Ösztönösebb a román színjátszás?

BKB: Azt hiszem, igen. Közösen kaptuk a feladatot, ők belevetették magukat a helyzetekbe, mi meg kérdeztünk. Persze a végeredmény ugyanaz volt, vagy legalábbis oda jutottunk, csak más úton. Sokszor veszem észre magamon, hogy a sok kérdéssel, a megértéssel, a magyarázással napok mennek el… Olvasópróba, visszaolvasó próba, értelmező próba, szöveggel sétálunk a színpadon próba, próbáljuk megérteni a helyzetet próba, és hosszú idő alatt kezd valami összeállni. Ha arra gondolok, hogy jó esetben másfél hónap egy próbaidőszak, és ha gyorsan belevetnénk magunkat az egészbe, akkor nem kellene minden bemutató után elmondani, hogy jó lett volna még két vagy három hét, mert akkor biztosan kész lenne a darab… Persze ez nem igaz, mert egy előadás soha sincs kész, ami nem baj, mert jó, ha él, mozog, fejlődik a darab. Nem kell kőbe vésni és úgy hagyni.

R: Egy éve szerződtél át, játszol Szombathelyen, Budapesten és Marosvásárhelyen. Jól érzed magad?

BKB: Új emberekre, új szituációkra, új partnerekre voltam kíváncsi, váltani akartam. Amikor az ember új csapathoz kerül, nyilván van egyfajta kivárás, puhatolózás, „körbeszaglászása” a dolgoknak, azt hiszem, az első munkával ezen túl lettünk. Ha létezik olyan, hogy beilleszkedni társulatba, közegbe, az megtörtént. Nagyon megszerettem az embereket, akikkel együtt dolgozom. Nem vagyok nagyon barátkozós típus, de azt hiszem, lehet munka által barátokat szerezni. Amikor egy színész terepet, színházat, társulatot vált, a munkája alapján lesz befogadott vagy elfogadott. Kocsmában lehet jófejnek lenni, de ha közben színpadon elvérzik az ember, akkor semmit nem ér az egész.

R: Mennyire van benned hiány az otthagyás miatt?

BKB: Cipelem magamban, mert mégiscsak otthagytam valamit, ami addig az életem volt. Nincsenek rossz érzéseim ezzel kapcsolatban, inkább nosztalgiává válik lassan, viszont mindig része marad az életemnek. 

R: Akkor szerződtél Magyarországra, amikor a kultúra egyre nehezebb helyzetben van a politikai megosztottság, a rátelepedés, az anyagi ellehetetlenülés miatt. A színházak sem kivételek ez alól. Nyilván más mindennek az olvasata, amikor valaki saját bőrén érzékeli mindazt, amiről korábban csak hallott, olvasott.

BKB: Az ember valamilyen szemüvegen keresztül nézi az anyaországot. Hogy ez vágyódás, harag, számonkérés, nem tudom. Az biztos, hogy minden átértékelődik attól a pillanattól, amikor itt kezd élni. Ugyanakkor benne élek egy olyan közegben, amit én szigetnek szoktam nevezni, ahol mégiscsak létrehozunk, alkotunk valamit. Aztán megmutatjuk másoknak.  Nekem mindig is jó sziget volt a színház, ahova be lehetett zárkózni, benne éltünk, szerettük vagy elviseltük egymást.

R: És a többi nem érdekes?

BKB: Dehogynem, minden átszűrődik mindenen, és nem is szabad tompítani, hiszen az a dolgunk, hogy folyamatosan emberi sorsokról beszéljünk. Olyan kérdéseket tegyünk föl, amit esetleg mi magunk sem tudunk megválaszolni, de a kérdést föl kell tenni. A saját vagy mások életéből. Itt és most.