Beney Zsuzsa költészetének vannak alapformái, például a szonett és a haiku, és vannak alapszavai is. Olyan szavak, amelyek versről-versre, mi több, kötetről-kötetre újra felbukkannak Beney lírájában. Ezáltal egyre többet, és ugyanakkor egyre kevesebbet jelentenek: megtelnek és kiürülnek. Sűrű képekké dermednek és áttetsző felületté, gyakorta tükrökké fagynak. Néhány ezek közül a szavak közül: hó, tél, tükör, tűz, por, füst, csönd, hallgatás, és maga a viszonyítás alapalakja, a között. Beney Zsuzsa gondolkodásában és költészetében a közöttiség tapasztalatának újabb és újabb szóvá tételét és képpé írását kereste. Azt a kapcsolódást, hogy hány szinten és rétegben létezik a közöttiség, és hogy az elválasztások mentén létrejövő világokat mi köti össze, túl mindezen, és hogy ez a valami vagy valaki hogyan nevezhető meg, ha egyáltalán létezik a nyelv fogalmain kívül. Illetve az, hogy el lehet-e egyáltalán jutni abba a nem-nyelvi világba. „Nem szólhatunk a dolgokról. Csak így / Élhetnek, lélegezhetnek mibennünk. / Mindörökre saját magunkba zártan.” (Hulló idő, 360.)
Az átvitel, az átlépés kísérlete és lehetősége Beney Zsuzsát egyaránt foglalkoztatta mint metafora és mint transzcendencia. Mindkét mozzanatban az át és túl mozgásiránya a meghatározó: hogyan, illetve mit lehet átvinni. Illetve: honnan és hová? Meddig tágítható az a kör, ami még szavakkal és képekkel átfogható? Az utolsó ciklusok és kötetek alapján kijelenthető, hogy Beney költészete, pontosabban maga Beney Zsuzsa is odáig jutott, ahol már a „többi néma csend” hangját lehet hallani. Illetve oda, ahol már „Csönd és hallgatás között” – ahogyan az Összegyűjtött versek második kötetének címe mondja – létezik a kapcsolat. Gondolkodás és költészet összefüggését legrelevánsabban József Attila-esszékötetének a címével lehet megvilágítani: a gondolkodás metaforái. Beney a szó, a fogalom és a kép, az alak legelemibb és legösszetettebb kapcsolatát elemezte esszéiben és mutatta meg verseiben. Számára a költészet is ennek a köztességnek az egzisztenciális kivetülése volt. Tétje pedig túl van holmi filozofikus illusztráción és intellektuális demonstráción. Sokkal inkább „kapuk anyag és semmi között.” (HI, 380.)
Ezt a lírát egyszerre jellemzi egyfajta hermetikus zártság, amely a hullámzó, felbukkanó, visszamorajló ciklusokat külön műfajként kezeli, és egy folyamatos újraolvasó, újraíró lendület, amely a szövegeknek egy másik kontextusban új helyet és új helyi értéket talál, ezzel pedig újabb íveket húz tovább, és újabb kapcsolatokat létesít.
Ez a zárt tér, mely Beney alkatára jellemzően labirintusnak is elképzelhető, a Gondolat Kiadó életműkiadásával teljes egészében átjárhatóvá válik. A sorozat első három kötete foglalja magába az Összegyűjtött verseket. A három kötet címével és tematikájával is sokat elárul Beney költészetének belső arányairól, hangsúlyairól.
 Beney Zsuzsa |
Az első és legvastagabb kötet a Hulló idő címet kapta, és ez tartalmazza az önálló kötetekben és másutt megjelent verseket. A másodikban az 1992-ben megjelent Szó és csend között című szöveg áll, kiegészítve a 2002-ben írt Tükör és tükörkép között című írással. Ebben a kontextusban ezek a szövegek versek, míg első megjelenésükkor esszének vagy prózaversnek tűntek inkább. Az, hogy itt szerepelnek a versek között, egyrészt, amint az utószóból kiderül Beney Zsuzsa saját szándéka, másrészt anyagszerűségében teszi érzékelhetővé, hogy esszé és vers között mennyire esetleges minden műfaji határ. A harmadik kötet az Életem élete: a gyermekversek és gyermekekhez írt versek állnak benne. Beney Zsuzsa életében ez a műfaj, ellentétben a kortársak gyermeklírájával, melyet olykor publikálási nehézségek és kényszerek befolyásoltak, egzisztenciális téttel bír. Gyermekgyászdalok, a megnevezhetetlen fájdalom mögül rajzolódik ki az elhunyt gyermek alakja. A népdal-variációk tragikuma úgy hat, mint Mahler Első szimfóniájának lassú moll-tétele: „Kis kacsa fürdik / fekete tóba / mért feketébe? / mért nem folyóba?” (Életem élete, 35.). A kötet utolsó darabja pedig egy kamaraopera librettója Andersen meséje nyomán (Egy anya története). Az elmondhatatlan fájdalom és gyász katartikusan megrázó oratóriuma ez.
A könyvek szerkesztője, Daróczi Anikó a különböző variánsok, részletek, ciklusok filológiai feltérképezésével és kronológiai tájolásával szinte Beney verseinek kritikai kiadását állította össze. Az olvasó a könyv végén található jegyzetek segítségével és némi odafigyeléssel rekonstruálhatja egy-egy korábbi kötet eredeti formáját, és nyomon követheti egy-egy ciklus vagy vers alakváltozását. A ciklus lett Beney költészetének a mértékegysége, így az összkiadás is a ciklusok sorozatából áll össze. Teljes egészében olvasva Beney Zsuzsa összes verseit, 45 év alkotásait, ennek a költészetnek az áttetsző sűrűsége kristályosodik ki. Weöres Sándor, Beney egyik kedvenc költője, 1969-ben így írt a pályakezdő költőről: „…a magyar költészet még aligha produkált szubtilisabbat, szellemibbet, mint Beney Zsuzsa lírája. Versei annyira éterikusak, hogy eleinte alig érzékeljük a témáikat, csak többszöri elolvasás után bontakoznak ki. Anyagtalannak hatnak, átlátszó fényfátyolnak, pedig nagyon is keményen megmunkált matéria rejlik bennük.” A Weöres által megfigyelt éteri jelleg végig megmarad Beney költészetében, de kiegészül egy egzisztencialista fordulattal, ami a költői nyelv sűrítését is magába foglalja. Ha létezik gazdag minimalizmus, akkor Beney Zsuzsa írásművészetét ez jellemzi. Weöres Téli reggel című gyönyörű versétől egyre jobban közeledett József Attila megrázó Téli éjszakájához. Egy olyan időtlen költői világba kerülünk bele az utolsó évek verseivel, amelynek határai mintha éppen az időbe lennének bezárva, és a kiúttalanság ténye teszi időn kívülivé, idő-előttivé a közeget. „Az emlékezés lassan beszivárog / Vagy inkább beszívódik az időbe.” (HI, 355.) Mintha a civilizáció előtt, vagy esetleg azután lennénk. Kő, por, füst. „A tükör foncsoros túloldalán / Ahol a dolgok és magunk se látszunk / A sugárzás ponttá zsugorodik.” (HI, 376.) Ezen a ponton megy keresztül Orpheus Eurydiké-ért az Alvilágba. Beney már a hatvanas években ír verset a mítosz szereplőiről, a 2000-es években és saját klinikai halála után, „túl a magányon”, „a lét határkövénél” pedig külön ciklust szentel nekik. „Amikor visszafordult nem a semmit / Látta. Már semmit se látott. / Nem tudta: Orpheus vagy Eurydiké?” (HI, 369.)
A második kötet verseiben, esszéiben oldalnyi körmondatokkal gyakorlatilag az elválasztások mentén (vers és próza, hajnal és reggel, ősz és tél, haldoklás és halál, teremtés és születés, szerelem és őrület, sors és végzet – között) egy egész világot teremt, melynek Istenhez való kapcsolódását, értelmét és e világban zajló jelenségek, tükröződések okait fürkészi. Az összes fejezetcímben rokon, hogy nem a végletes eltérések kerülnek a középpontba, mint Babitsnál az ősz és a tavasz, hanem az átmenet, az átfordulás, a színeváltozás. Míg az eredeti címben a szó és csend között feszült az oppozíció, itt a csönd és a hallgatás között húzódik a világ.
Tükrök és csillagok között.
Vö. Báthori Csaba: Volt, nincs, van
Tarján Tamás: Érte értett éter