Szögezzük le rögtön: Benedek Szabolcs munkája erre nem alkalmas, Az élcsapat… mégoly mérsékelten fogalmazva is papírpocsékolásnak tűnik. Jóllehet, a termékeny, harmincas évei derekán járva immár egy tucat kötettel büszkélkedő szerző alapos történelmi előtanulmányok után látott új művéhez: köztörténeti feldolgozások és visszaemlékezések egész sora kandikál ki regényéből, mely az 1919-es esztendő februárjától augusztus elejéig meséli el Kun Béláék történetét. Csakhogy a visszakereshető és okadatolható, ám fikarcnyit sem interiorizált történelmi epizódok éppoly kevéssé szolgálják a mű irodalmi értékét, aminthogy a tankönyvekből ismerős politikusok és az irodalom érettségi tételei is hiába grasszálnak fel és alá a kötet lapjain – az elbeszélés hitele ettől mit sem gyarapszik. Sőt, a hírességek tolongása rendre kiábrándító vagy épp egyenesen nevetséges hatást kelt, például amikor a szerző Krúdy Gyula hírlapíró vázlatos figuráját lépteti elénk a Károlyi-féle népköztársaság végnapjait festvén, vagy amikor Karinthy Frigyessel mondatja fel az 1919-es május elseje vörösben játszó vircsaftját.
Ráadásul az egyébiránt ugyancsak hírlapíróként aposztrofált, humorérzékét és eredetiségét a regény határain kívül feledő Karinthy a Duna-korzón összefut Kun Béla nejével, hogy ily tartalmas eszmecserét folytasson a Kun oldalán harcoló Gál Irén elvtársnővel: „ – Hát látogasson el hozzánk valamikor, Fricikém! Jó volna beszélgetni magával. A Béla is nagyon örülne, bár időpontot nehéz lesz találni, hiszen annyira elfoglalt ember mostanság, ráadásul én is dolgozom… De majd csak kiötlünk valamit. – Föltétlen – mondta Karinthy Frigyes, és meghajolt. – Biztosan tudja, itt lakunk a Hungáriában, csak most más a neve. – Hogyne, hogyne…” (Utóbb Karinthy meséli el Kosztolányinak az álhírt a Vérmező fölött átrepülő, Moszkvába menekülő Szamuely Tiborról, mire Kosztolányi „elővette a mindig a zakója belső zsebében lapuló noteszt, meg a tintaceruzáját, és néhány szóban fölskiccelte a repülőgépről ékszerektől nehéz kézzel integető népbiztos alakját. Azt írta melléje: „Kiváló regénykezdet lehet!” Ezt a mondatot kétszer is aláhúzta.”)
A történelmi figurák ilyesformán részben tökéletesen kontúrtalanok maradnak, részben egy-egy vonásra egyszerűsödnek: Kun Béla határozott, de az úri fellépés elbizonytalanítja, Károlyi Mihály tájékozatlan (ám érdekes módon csak addig, amíg hatalmon van), Cserny József közveszélyes terrorista, Szamuely Tibort háttérbe szorítják, noha ambiciózus, és így tovább. Igaz, mindez akár mellékessé is válhatna, ha Benedek regénye valaminő esztétikai hozzáadott értékkel bírna, ám erről sajna aligha beszélhetünk. Benedek egyetlen, kevéssé eredeti narrációs megoldása a címszereplő kommunista élcsapat elbeszélői működése – többes szám első személyben. Ettől eltekintve legfeljebb egy-egy kósza ötletet lelhetünk a regényben, mint például Kun Béla két kabátjának – kezdetben motívumszerűnek tűnő – sokszori felemlítését, vagy épp Károlyi Mihály várbéli dolgozószobájának asztalát, melyről minden lehető alkalommal elmondja a szerző, hogy az eredetileg Habsburg József főherceg tulajdona volt.
Valójában persze oktalanság lenne komolyabb elvárásokat támasztani egy történelmi regénnyel szemben, melyben a tárgyi tévedések és a stiláris, olykor egyenesen helyesírási hibák ily tékozló bőséggel feltalálhatók. Csak a kötet utolsó harminc lapjáról szemelgetve: „ezt egymaga megbírná csinálni” (183.o.); „ügyvéd létére végképp nem ért a katonai dolgokhoz” (187.o.); a hadsereg előtt „nincs más megoldás, mint a katapultálás” (199.o.). Vagy ugyaninnen a tárgyi bakik: az 1919-ben 33 éves Münnich Ferencről azt olvashatjuk, hogy „suhanc” (198.o.); Gál Irén kedvenc regénye (!) a Dollárpapa (203.o.); Ambrus Zoltán pedig Lajosra cseréli keresztnevét (168.o.). S egyáltalán, mit is kezdhetünk 2010-ben egy kortárs regénnyel, amelynek Szamuely Tibor és grafikus élettársa között inszcenált szerelmi jeleneteiben Szilágyi Jolán „kebleiről” olvashatunk?