Az idei legjobb idegen nyelvű film kategóriában Németország a Barbarát indítja az Oscar-versenyen, így folytatva azt a hagyományt, amit 2007-ben A mások élete kezdett el. Említhetnénk a Good Bye Lenin című alkotást is, amely bár humorral és „csak” Golden Globe jelölésig jutott, ám szintén a közelmúlt történelmét, eseményeit dolgozza fel. Németországban ugyanis a történelmi múlttal való őszinte szembenézésnek van hagyománya. Korábban a nácizmust, a holocaustot, ma már az ország kettéosztottságát, a Stasi embert és társadalmat pusztító munkáját próbálják meg filmes nyelven feldolgozni. A németek tudnak viszonyulni a múltjukhoz, mert a visszatekintéssel nem felejteni akarnak, hanem megérteni, megismerni történelmüket, önmagukat: az utcatáblák átírása helyett történeteiket mesélik el. Az ügynöklisták titkosítása helyett nyersanyagként nyúlnak hozzájuk.
A Barbara című film a ’80-as éveket idézi meg hangosan pöfögő Warburgokkal és tönkretett életekkel. Olyan korba kalauzol minket, amikor egy „Ausreiseantrag" kitöltése után bármelyik keletnémet megtapasztalhatta, hogy a hazáját nem lehet elhagyni. Nincs legális indok erre. A film főszereplője, Barbara azonban menne, de nem politikai okokból hagyná el a Német Demokratikus Köztársaságot. Őt a legősibb és legelemibb vágy hajtja: a szerelem. Azonban a szerelem, éppen kiszámíthatatlansága, tervezhetetlensége miatt, a legveszélyesebb, a legreakciósabb „ügy”-nek számít a Stasi feljegyzéseiben.
Barbara azonban kitölti azt a bizonyos kiutazási kérelmet, így a berlini nagypresztízsű klinikát kénytelen lecserélni a Balti-tenger közelében lévő, eldugott kis kórházra. S bár nem jószántából megy, jó szándékkal érkezik. Ez pedig más megvilágításba helyezi a közeli fiatalkorúak munkatáborából érkező betegeket, például a rendszeresen „visszaeső” Stellát. Kiderül, hogy a rosszindulatúan feltételezett szimulálás valójában agyhártyagyulladás. Szakmai tudása, a betegekhez való emberi, segítő, odafigyelő magatartása felkelti a kórház vezetőjének, Dr. Reisernek a figyelmét is. A férfi egyre több időt szeretne a nő társaságában tölteni és talán nem csak azért, hogy minél pontosabb jelentéseket tudjon adni róla a Stasinak.
 Jobbról Nina Hoss |
A Barbara a német filmek olyan csoportjába tartozik, amely nálunk hiánycikk. A film főszereplője ugyanis bár nagy történelmi korszakban él, ő maga nem történelemalakító, csak egy a történelmet át- és túlélők közül. A film „kisrealista” képi világa és egyszerű történetvezetése nem enged a szentimentalizmusnak, a nosztalgiának és távol marad a feloldozás vagy a megbocsátás katartikus élményétől is. A film azokra a hétköznapi emberekre és sorsokra fókuszál, akik egy nemzet legkisebb, de talán legfontosabb egységei. Ebben a filmben mindenkinek saját története van, nem biztos, hogy el is van mesélve, de annyira azért mindenképpen ki van dolgozva, hogy ne lehessen egyértelmű sémáknak megfeleltetni őket. A film igyekszik elkerülni az általánosítást, azt üzenve ezzel, hogy mindenkinek saját sorsa, története van és ítélkezni bárki felett csak a teljes története ismeretében lehet.
Jelenleg persze itthon a magyar film is hiánycikk, így nehéz számon kérni az ilyen típusú elbeszélésmódot, történeteket. De az, hogy az elmúlt húsz évben sem készültek ilyen filmek, a történelmünket, a közel múltat feldolgozó alkotások, amelyek fókuszában nem nagy történelmi pillanatok (1956) vagy nagy történelmi alakok (Széchenyi) vannak, hanem a történelmet elszenvedő, megélő, túlélő kisemberek, azt mutatja, hogy nálunk ez a típusú hozzáállás, mentalitás is hiánycikk.
 A képek forrása: PORT.hu |
A film főszereplője ráadásul egy nő, aki végül a szabadság és a dologtalan háziasszonyi szerep helyet a hivatását, mai szóval élve, a karrierjét választja. (Itthon ez megint csak új fénytörésbe helyezi ezt a filmet.) Mindenesetre a csendes, törékeny, céltudatos, az orvoslás iránt elhivatott nő akaratlanul is hatással van a körülötte lévők életére. A saját erkölcsi normáihoz való ragaszkodása arra készteti Dr. Reisert, hogy a férfi jobb orvossá váljon, hogy szaktudásával ne a rendszert, hanem a betegeket szolgálja. Innen nézve érthetővé válik, hogy a Stasi miért éppen a szerelmet tartotta az egyik legveszélyesebb ügynek.
Volker Schlöndorff mondta egyszer: „csak akkor válhat nemzetközivé egy filmipar, ha tisztában van nemzeti önazonosságával”. A németek egyrészt mintha tisztában lennének már vele, másrészt mintha nem tekintenék lezártnak ezt a folyamatot. Nem lenne rossz, ha mi, magyarok is képesek lennénk ezt a hozzáállást elsajátítani. De ehhez persze elsősorban magyar filmekre lenne szükség.