Amikor a dokumentumfilm valamit másképpen kezd használni, belenyúl, módosítja, eltorzítja az általa megörökített valóságot (Jeles András: Párhuzamos halálrajzok), nem maga rögzít, hanem talált anyagát formázza (Forgács Péter művei) vagy egyszerűen megrajzolja azt, csupán a hanganyag valódiságát megtartva (Felméri Cecília: Mátyás, Mátyás), netán provokálásra és/vagy propagandisztikus célokra használja fel (Pesty László: Megsebzett ünnep, Novák Tamás és Skrabski Fruzsina: Bűn és büntetlenség), akkor az objektivitás, az alkotó etikai magatartása, a valóság interpretációjának módjai, egyáltalán a dokumentumfilm definíciója újraértelmezendő területté válhat. 

Az utóbbi évek magyar dokumentumfilmjeinek módszerei és témái nem tanúskodnak különösebb sokszínűségről. E megállapítás nem minőségüket kritizálja; kevés film foglalkozik aktuális, az elmúlt tíz év termelte problémákkal, és viszonylag ritkán törik meg a szokásos, jól bevált formákat. A Zsigmond Király Főiskolán megrendezett konferencia témafelvetésével és vetítéseivel megpróbálta a kilencvenes évek közepe, vége óta készült legjelentősebb, átlagtól eltérő megközelítésű példáit bemutatni (pl.: A mi gólyánk, Leptinotarsa, Csempelevél, Barlang, A süllyedő falu, Mátyás, Mátyás), eszközeiket, kérdésfelvetéseiket megvizsgálni (pl.: Párhuzamos halálrajzok, Balkán bajnok, A Janó testvérek, Leptinotarsa, Bűn és büntetlenség). 

E filmek, még ha tendenciákat nem is mutatnak, egyrészt izgalmas problémákat találtak, elszakadtak a szokásos doku-tárgyaktól, másrészt olyan kísérletekkel álltak elő, melyek a műfaj rugalmasságát tesztelték. Az „új” jelzőt ez esetben mégis inkább időbeli megkülönböztetésként kell értelmezni. Az experimentális kísérletek előképei megtalálhatóak a BBS kísérletező filmjeiben (Hajas Tibor: Öndivatbemutató, Dobai Péter: Archaikus torzó, Bódy Gábor: Privát történelem), mutatott rá például Jeles filmjének modernista gyökereire Gelencsér Gábor, a politikainak mondható filmek esetében pedig a rendszerváltás környékén elhaló, most – igaz más formában – megjelenő filmekről van szó (kérdezi inkább, mint állítja Varga Balázs előadásában). E jelenségek érdekessége, ami egyrészt a kreativitásra törekvő filmek fesztiválsikereiben, másrészt egy-egy film médiaeseménnyé válásában látható, hogy bármilyen formában is, de figyelmet irányít a vetítőkből száműzött, nehezen hozzáférhető dokumentumfilmekre. Ám nem biztos, hogy a hagyományos filmkészítési és bemutatási módok adnak majd a továbbiakban is teret ennek a műfajnak. 

A téma kislátószöggel vizsgálva csupán a magyar dokumentumfilmek útkeresését mutatja, ám amennyiben szélesebb perspektívához közeledünk a dokumentumfilm jövőjét illetően, akkor azt látjuk, hogy a műfaj alapvető változásokkal néz szembe, melynek egyik legfőbb kiváltója az internet. Ez lenne e témában az igazán új, mely Carl Plantinga „hangadó előadásával” kitüntetett helyre került. Kiemelten fontos szempont lesz, tekintve, hogy a magyar dokumentumfilm még – kísérletező kedvében is – mennyire kötődik formáihoz, hagyományaihoz, mennyire nem találta még meg az új utakat, melyek nem minőségi, hanem módszerbeli különbségeket jelentenek. A különböző web-filmek, a film-dokumentumok feltöltésére alkalmas felületek, a tematikus vagy egy-egy dokumentumfilm köré szerveződő, promotáló oldalak számos szempontból írják át a dokumentumfilm fogalmát, az „alkotó” eltűnésétől vagy átalakulásától kezdve a webizódokból álló filmek megjelenésén, a befogadási szokások megváltozásán át a film forma jelentőségének, tulajdonképpen a filmiségének elvesztéséig. 

E problémák pillanatnyilag nem érintik ugyan a magyar dokumentumfilmről zajló diskurzust, de nemsokára ugyanazokat az alapkérdéseket fogják felvetni, valószínűleg sokkal radikálisabb formában, melyek e konferencián is megjelentek a magyar filmekkel kapcsolatban. (Különösen a valóság értelmezésének határai, vagyis az objektivitásra való törekvésnek a meglazítása, illetve az alkotó alanyaival szembeni magatartása, a kifigurázás vagy az irónia etikai kérdései kerültek az előadások utáni beszélgetések középpontjába.)

Hogy lezárható-e, megfogható-e a dokumentumfilm, egyáltalán nem megválaszolt kérdés, utalt rá Stőhr Lóránt zárógondolatában. A konklúzió tehát, mely belengte az előadások gondolatait, abban foglalható össze, hogy a dokumentumfilm nem megkövült szabályokra épülő műfaj, esszencialista megközelítése egyáltalán nem vezet eredményre már.