„Főképpen sok cselekvést vígy bele! / Éhes szemnek ez az eledele. / Ha akkora előttük a kavargás, hogy lélegzetük is már-már eláll, / ne félj, széltében diadalt arattál” – ad tanácsot a költőnek a direktor, a komédiás pedig a mulattatást hangsúlyozza mindenek felett, s a Vesturport Theatre Gisli Örn Garðarsson színész, rendező, színpadra adaptáló vezetésével ezektől az elvektől nem is tér el. A probléma az, hogy a cselekvésen és kavargáson túl, a felszín alatt kong az üresség.
 Jelenet Az átváltozás című előadásból |
De kik is ők? A Vesturport a laudáció szerint Izland egyik leginvenciózusabb színházi és filmes csapata, akik innovatív produkcióikról ismerszenek meg, és dacolnak a hagyományos szövegszínházzal. A dicséret mellett azonban citáljuk a puszta tényeket is: a társulatot 2001-ben, Reykjavíkban alapította négy frissen végzett színész, a kollektíva rajtuk kívül – praktikus okokból: a kinézett épület bérleti díját így, közösen tudták csak fizetni – hamarosan díszlettervezőkkel, zenészekkel, egy operatőrrel és egy asztalossal bővült. Három filmet forgattak, valamivel több, mint egy tucat előadást készítettek, és 2007 óta vannak ott az Új színházi valóságért díj jelöltjei közt. Mivel a szentpétervári Európai Színházi Díj átadását kísérő fesztiválra két produkcióval érkeztek, egy harmadikról pedig DVD-vel készültek, így mondhatni, jelentős benyomást szerezhettünk munkásságukról, melyet egyértelműen a forma és nem a gondolat határoz meg.
A Kafka-kisregényből készült Az átváltozás nyitó képe várakozást kelt: egy kétszintes lakás felső szintjén látunk egy árnyat, amelynek alakja egyszerre idézi fel az ablakban álló, onnan magát épp a mélybe vetni akaró embert, és a behúzott, szorosan test mellett tartott kezeknek-lábaknak köszönhetően azt a bogarat, amellyé Gregor Samsa változott. A kivilágosodó térben az alsó szintet a család decens, részletgazdagon berendezett polgári nappalija foglalja el, míg fenn 90 fokban elforgatva helyezkedik el Gregor Samsa szobája, azaz a közönség elé felülnézeti kép tárul. A Samsát játszó – továbbá az előadást társrendező, a kisregényt színpadra adaptáló – Gisli Örn Garðarsson falra mászik, szökell és pattog – a beépített trambulinok és kapaszkodók segítségével –, a bogárságot roppant plasztikusan mozgásával, egyre görnyedtebbé váló testtartásával fejezi ki, és az is erős gesztus, ahogyan a normál emberi hangon beszélő bogár-Samsa minden egyes megszólalásánál a családtagok undorral tapasztják kezeiket a fülükre, mint ha artikulálatlan, kellemetlen zajt hallanának.
 Jelenet a Faust című előadásból |
Kafka samsai nézőpontja azonban ebben a produkcióban nem csupán áttolódik a családtagok felé, hanem teljesen érdektelenné válik, és amit végeredményképp kapunk, az Samsa környezetének könnyedén előrejelezhető, kirekesztő jobbratolódásának külsődleges eszközökkel történő ábrázolása. (A „távolságtartó” játékmód és hanghordozás miatt helyenként a Waczak Szállóban érezzük magunkat.) S miután családtagjai csupa jóindulatból minden bútort kihordtak a szobájából, főszereplőnk összekuporodva, alig világítva, szótlanul gubbaszt, majd magára teker egy piros tissue-t, és egy cirkuszi mutatvány kertében a mélybe veti magát. Nem kétséges, ez az interpretáció egyszerű(sítő)bb, ám jóval látványosabb útja.
A legutóbbi Vesturport-produkció, a Faust az üres forma alkalmazását a tökélyre fejleszti. Fontos megjegyeznünk, amit ők is fontosnak tartanak megjegyezni: nem Goethe Faustja ez, azt csupán kiindulásképp használta Björn Hlynur, Gisli Örn Garðarsson, Nína Dögg, Víkingur Kristjánsson „és a fantasztikus” Carl Gros (a színház honlapján használják a jelzőt). Szerintük új színpadi mű született. Nos, azon kívül, hogy a keretjátékban megismert főhős egy nyugdíjasotthonban élő színész, tulajdonképpen egy trottyos vénember, aki Faustén kívül a világirodalom összes nagy szerepét eljátszotta, és amolyan utolsó kívánságként még ezt is eljátszaná, ha már amúgyis megkívánta a fiatal ápolónőt – ezeken kívül sok újdonsággal nem szolgáltak az átírók. Mi több: a dramaturgiai zavarok ellenére – az otthonban élők szerepe teljesen tisztázatlan, mint ahogy az is, mi a vég, mi történik Fausttal, kié lesz a lelke – meglehetősen sokat vettek át Goethétől. (Szegény a szerzői joggal már nem tud élni.)
A cirkusz világa iránt komoly érdeklődést mutató rendezőnk – ismét csak Gisli Örn Garðarsson – ezúttal a nézőtér fölé feszít ki egy hálót, hogy arra potyogjanak angyali és ördögi lények, míg a színpadi látványelemek között jelentőséggel – bár nem jelentéssel – bírnak mászható traverzek, s a kerekesszékek, amelyekkel még táncolnak is.
 Faust. Fotó: Luciano Rossetti |
A Gördülő Tánccsoport nyomába sem érhetnének, és a cirkuszművészetben is legföljebb műkedvelőnek számítanak. A figyelem fenntartásának érdekében viccesnek szánt, eléggé primitív túljátszással és gegekkel operálnak, jutalmul a nézőtéri kacagás nem is marad el. Szám szerint ugyan megvannak az eredeti darab szereplői, ám kilúgozzák az alapanyagot, olyan light-tá teszik, hogy diétás színházfogyasztónak is mellékhatások nélkül ajánlható.
E két előadást valóban a helyszínen érdemes látni, a harmadik, DVD-n megnézett Woyzeck esetében egyetlen élményből maradunk ki: nem dobálhatunk, görgethetünk egy hatalmas, földgömb mintázatú strandlabdát a nézőtéren. A többi, Vesturportra jellemző ismérvet, a nem értő olvasattól a fölösleges, botrány- és figyelemfelkeltőnek szánt, tartalmatlan habosításig így is felismerjük. A címszereplő egy víz- vagy hőerőmű prosztatagondokkal küszködő alkalmazottja, a Tamburmajor meg a cégvezető, aki hol szpícset nyom le a dolgozóknak, hol meg öltönyös-napszemüveges tánc- és énekkarával szerenádozik a Disney-Hófehérkének öltöztetett Marie-nak. Ebben a 2005-ös előadásban a víz az úr, a pleximedencébe lépten-nyomon bele is csobbannak; az azonban nem derül ki, hogy miért vették elő Büchner darabját.
Teljességgel érthetetlen, miben áll a Vesturport díjra érdemes új színházi valósága – az Európai Színházi Díj alkalmából összegyűlt nemzetközi színházi szakma osztotta ezt az értetlenséget. Némi internetes keresgélés fölfedi, hogy a briteknél, egész pontosan Londonban vannak nagyon oda értük. Egy skót kritikus ezt annyival nyugtázta, hogy a londoni színházi újságírók körében a sikerhez elég a megnyugtató lélekmasszázs.