Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy Bear Grylls egy egész nemzedéknyi tévénézőt tanított meg arra, hogy miként kell a fotelben ülve túlélni a dzsungelt, sivatagot, a Föld legkietlenebb vidékeit. A Dzsungel eltévedt hőseinek viszont későn jött a tudás, meg is szenvedtek érte. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Nem mindig vezet jóra, ha valaki turkálni kezd a régi levelek és fényképek között. A 20. század ugyanis még ma is képes átrendezni betonbiztosnak hitt identitásokat. Erről mesél igen érzékenyen Mészáros Márta új filmje. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Kit ne érdekelne, hogy mi vár rá a klinikai halál után? És kit érdekelne kétszer? Főként, ha a második alkalom már kevésbé tartogat felkavaró élményeket, inkább olyan, mint egy hétfő délelőtt: nyúzott, egyhangú és önsanyargató. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Igen jó hangulattal búcsúzott a Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál 14. felvonása. És egy új élménnyel: a zsúfoltsággal, a vetítésekről lemaradó nézőkkel. Persze ez egyelőre csupán a kisebb termekre volt jellemző, bár a kedvező időpontokban (értsd: munkaidő után) a legnagyobb teremben is szépen gyűltek az érdeklődők. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Miért is hiszi azt az ember, hogy ami jó, az csak kevesek élvezete marad, míg világ a világ? A miskolci CineFestet, amely a filmkedvelők viszonylag szűk körének hoz el évről évre filmes csemegéket, idén felfedezte a közönség. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Nincs is ennél egyszerűbb recept: végy néhány örökzöld slágert, írj köréjük laza történetet, és a nosztalgia hátán juttasd el a nézőt a színtiszta boldogságig. Ha jól csinálod, úgysem fog emlékezni másra, csak arra, hogy milyen jót énekelt magában. Egy hosszú videoklipre film ürügyén. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Nemrég még nem volt kérdés, hogy amerikai vagy francia vígjátékot választunk, ha moziba akarunk menni. Ez főleg akkor vált még inkább egyértelművé, amikor az amerikai komédiák fősodra leginkább a testváladékokra és a koleszos szintű poénokra kezdett építeni, visszaküldve nézői java részét a pubertáskorba. A Bébibumm helyett viszont bármikor megnéztük volna az Amerikai pite akárhányadik folytatását. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Nolan nem ígért mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket. És meg is kaptuk bőséggel: a Dunkirk közhelymentes, klausztrofób, drámai alkotás a túlélés nem mindig felemelő oldaláról. Egy vereségről, ami felért egy győzelemmel PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
A régi alapvetés szerint az a legrosszabb a gruppenszexben, ha az ember kimarad belőle. A Swingerklub című inkább keserű, mint édes dán komédia után viszont könnyen lehet, hogy megváltozik majd a véleményünk. Sőt egy rezignált bölcsességgel lehetünk gazdagabbak: úgy kell neki, mint swingerezőnek a szerelem. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Van élet a halál után? Lehetne Jack Bauernek női alteregója? Noomi Rapace elbírna akár egy egész sorozatot is? Ezeken töprengtünk a terroristás, bombás, a végénúgyismindenjólesz Élesítve után és alatt. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Mindig is ki akartam próbálni, hogy mi lesz, ha az összes színt összekeverem a palettáról. Fehér lesz a vége vagy inkább a legszürkébb szürke? A galaxis őrzőinek második felvonása elvégzi helyettünk a kísérletet. Nem a legszebb árnyalat jön ki. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Ha nem csilingel úgy a kasszagép, ahogy csilingelt az Egyesült Államokban, akkor a Tűnj el! el sem jut hozzánk. Úgy viszont egy pofás kis szatírával lettünk volna szegényebbek, amelyet horrorelemek színeznek elfogadhatóvá. Némi plusz bátorsággal pedig az év meglepetése is lehetett volna. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Inkább jobb, mint rosszabb adaptáció Ewan McGregor filmes változata. A művészfilmek kedvelőinek remek másfél órát nyújthat, de Philip Roth nagyszabású regényét csak részben pótolja. Így akár az irodalom győzelmének is felfoghatjuk. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Nem túl szerencsésen csöppentünk bele a 24. alkalommal megrendezett Titanic Filmfesztivál egyhetes sodrásába. A hét versenyfilmből kettőt láttunk, és szinte biztos, hogy ennél csak jobb lehet a többi. A művészi blöfftől jutottunk el az üres titokzatosságig. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
A 7. évad úgy vonulhat be a Walking Dead történetébe, hogy ebben mondtunk végképp búcsút a zombiknak. A kóborlók lassan puszta látványossággá, helykitöltő elemmé silányultak a róluk elnevezett sorozatban. A túlélők polgárháborújában, az Észak Dél elleni konfliktusában már egyértelműen az ember az úr. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.