Valamiért Besson mostanában úgy érzi, hogy fel kell frissítenie korábbi projektjeit, ezért két évvel ezelőtt bemutatta Az ötödik elem felmelegítésének tekinthető Valerian, az ezer bolygó városát, most pedig a maga korában elképesztően inspiratívnak bizonyuló Nikitát játszotta újra. Az Anna – bár a hidegháború legvégén, KGB-CIA szembenállásban játszódik – a korábban már tálalt alaphelyzetet alkalmazza: egy kiszolgáltatott nőnek az egyetlen kiutat a titkosszolgálatokkal való együttműködés, ezen belül is a profi bérgyilkossá válás jelenti, de legbelül mindig a szabadságvágy munkál.
Csak hát időközben eltelt majd’ harminc év, ezért a ’90-ben még elegendő számúnak bizonyuló idősíkot és fordulatot meg kellett szorozni öttel. Ennek (és a profin megírt forgatókönyvnek) köszönhetően az Anna egy folyamatos száguldás: állandóan ugrunk előre-hátra az időben, valamint többé-kevésbé kiszámítható csavarokkal szembesülünk, amelyek rendre újraírják a korábban látott jelenetek jelentését.
![]() Jelenetek a filmből |
A korai nagy Besson-filmek varázsa három forrásból ered. Az egyik a – hollywoodi mércével mért – tökéletlenség: a Nikitát újranézve szembeötlő a cselekmény időnkénti döccenése, a ma standarddá vált sokszoros újraírások által végletekig lecsiszolt gördülékenység hiánya. Az esetlenségnek ez a bája ugyanis pont azt teszi lehetővé, hogy a történet követése közben, a cselekményvezetés „hibái” közben villanjon fel valami a puszta sztorin túlmutató érzés vagy gondolat még a populárisabb darabokban is.
A második eszköz a francia kreatív ipar avantgárd impulzusainak felhasználása a filmek látványvilágának megteremtésében – ki ne emlékezne Az ötödik elem Jean-Paul Gaultier által tervezett, még ma is meghökkentő, futurisztikus és vicces ruhakölteményeire. És itt van elrejtve a harmadik jellegzetesség, a helyzetek és történetek komolyságát feloldó humor – gondoljunk csak a Jean Reno által játszott miniszerepre, Victorra, a takarítóra a Nikitában –, ami lehetővé teszi a rendező és nézői számára az összekacsintást, hogy minden erőfeszítés ellenére azért ne vegyük magunkat teljesen komolyan.
Az Anna mindezekből csupán a humor tekintetében emlékeztet elődeire, ugyanis a bájos esetlenségnek valamint a kreatív látványtervezésnek (bár a fedőtevékenység gyanánt modellként dolgozó Annán megjelenik néhány érdekesebbnek szánt ruha) alig van nyoma. Nem az egyértelműen humorosnak szánt jelenetek, hanem a pofátlan anakronizmus teszi idézőjelbe mindazt, amit látunk.
![]() A képek forrása: MAFAB |
Mivel nem lehet a tájékozatlanság számlájára írni az olyan balfogásokat, mint hogy a nyolcvanas évek második felében Moszkvában egy koszlott panellakásban tengődő lány interneten jelentkezik a haditengerészethez egy kb. tizenöt évvel későbbi modellekre emlékeztető laptopon, más magyarázatot kell találnunk rá. Besson, miközben látszólag pontosan megjelöli az események időpontját valamint egymástól való távolságát, egyáltalán nem törődik a történeti hitelességgel, ezáltal, bár a hidegháború valós hátterét használja a cselekmény motivációjaként, nem kívánja a valószerűségnek még a látszatát sem fenntartani. Továbbá, ha nagyon jóindulatúak akarunk lenni, értelmezhetjük ezt a nagyhatalmak szembenállásának és piszkos játszmáinak időtlenségére, valamint a mai orosz és amerikai politikai viszonyok gyökereire utaló jelzésként.
Ez így persze egy jó vicc, de nem több annál. Az Anna egy viszonylag jól megírt, helyenként profi akciójelenetekkel tűzdelt, Tarantino Menasszonyának (Kill Bill) harcait is megidéző könnyed nyári szórakozás, ami – a szereplők által használt kütyükhöz hasonlóan – mintha úgy 25 évnyit azért eltévedt.