Szerbia a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjáért indította versenybe 2009-ben Goran Marković filmjét, A turnét. Egy olyan filmet, amely témaválasztásában nemcsak erős, de sajnos aktuális is, filmes eszközeiben és kifejezésében viszont elnagyoltnak tűnik. Itthon az ilyen filmekre mondjuk, hogy tipikus fesztivál film. És valóban. A turné két díjat nyert Montpellierben, ugyancsak kettőt Montréalban, és bezsebelt egyet Thessalonikiben is. A fesztivál sikerek ellenére mégsem fogja megtölteni a mozik százait, mert az a filmnyelvi „nyersesség”, amely az egész filmet meghatározza, elriasztja a hollywoodi szórakoztatóipar termékein edződött nézőt. És olykor a kritikust is.
A film nem éppen túlpallérozott stílusa könnyedén idézi meg a XIV-XVI. században közkedvelt francia bohózatokat, a farce-okat, melyek főleg a helyzetkomikumra építettek. Az olykor durva tréfákkal fűszerezett előadások középpontjában rendszerint valamilyen felsülés van, mint ahogy A turnéban is: Belgrádban az unalmas színházi próbákat kártyával múlató színészek a könnyű pénz csábításának engedve indulnak turnéra, méghozzá egy, a háborús övezetben található boszniai kis városkába. De mint az előre sejthető, maximum élettapasztalattal gazdagodhatnak ezen az utazáson. Amennyiben a farce analógiánál maradok, a színészi munka kiforratlanságát sem kérhetem számon a filmen. A szereplők valóban pusztán általános tulajdonságokat jelenítenek meg, azaz inkább imitálnak, mintsem átélnek. Bár ebből a szempontból nagyon kilóg, éppen erőssége, színészi hitele miatt, a két női szereplő, Sonja (Mira Furlan) és Jadranka (Jelena Djokić) egy-egy „nagyjelenete”.
 Jelenetek a filmből |
A színházi rendezőként is ismert Goran Marković valószínűleg nem véletlenül választotta a farce-ot művészi stílusként. Talán úgy gondolta, hogy a színház berkein belül játszódó film elbírja ezt a nem filmes formát. Véleményem szerint azonban nem szerencsés összekeverni ilyen módon a művészeteket, főleg ha a filmnek is megvan a maga farce-stílusa, a burleszk.
De van még egy zavaró momentum. Ez a farce-film nem kevesebbet tesz, mint a háború őrületébe taszítja szereplőit, akiknek ezt a szinte lehetetlen küldetést kell túlélniük. Az 1990-ben játszódó film szereplői a délszláv háború kellős közepén sem a szerb, sem a horvát, sem a muszlim katonáktól nem várhatnak könyörületet. Az őrület és a rosszul értelmezett nemzeti öntudat országokat és népeket sodor teljes pusztulásba. Nem csak akkor, hanem most is. A vers hatalmában megingadhatatlanul bízó nemzeti(eskedő) költő, aki hiteltelenül nyálas költeményekkel, patetikus szavalásokkal buzdítaná harcra a megfáradt katonákat, elvakultan hisz a háborúban és annak sikerében: „Szerbia meg fogja nyerni a háborút, még ha az összes EU-állam ellenzi, akkor is, mert Isten velünk van”. (És mily megdöbbentő, de csak az első szót kellene kicserélni, és akár egy hazai belföldi napilapból is lehetne az idézet.) A szerb öntudat és felsőbbrendűség (ez is ismerős) a szanszkrit nyelvrokonságból merít erőt, alapot és bizonyosságot.
 A képek forrása: PORT.hu |
A szórakoztatóiparú Hollywood is számos nagy és jelentős háborús filmet tudhat a magáénak – Acéllövedékek, A szakasz, Apokalipszis most, Az őrület határán, A dicsőség zászlaja / Levelek Ivo Dzsimáról -, ám azok mindegyik kivétel nélkül dráma. Talán mert a háború őrülete, annak emberségességet felszámoló kegyetlensége túl súlyos téma a bohózathoz. Hiszen a háború értelmetlensége kétségbe ejt, és nem felvidít. A farce elemeivel operáló film ezért inkább férc lesz, vaskos tréfáin pedig nem nevetünk, hanem elszörnyedünk.
Pár hete mutattak be a hazai mozik egy másik délszláv háborús filmet. Danis Tanović bosnyák rendező filmje – Cirkusz Kolumbia – a háború kirobbanása előtti pillanatot eleveníti fel. Mintha déli szomszédjaink is eljutottak volna oda, ahová a németek: őszintén szembe kell nézni a múltjukkal, bűneikkel, vállalni a felelősséget a tetteikért. Ezért a szembenézésért mindenképpen elismerés illeti Goran Marković-ot is. A vállalás szép, a műfaji kísérlet érdekes, de sajnos ezúttal nem sikeres.
Vö. Papp Sándor Zsigmond: Vidám vircsaft a halál torkában
Kovács Bálint: Empátiahiányosoknak és újszülötteknek
Bori Erzsébet: Ártók és ártatlanok
Báron György: A költészet hatalma