A CD tartalma átöleli szinte az egész magyar művészettörténetet a korai középkortól a XX. századig. Úgy is mondhatnánk, hogy A-tól Z-ig, ami szinte szó szerint igaz, hiszen pont úgy jött ki, hogy az 1100-as évekből származó Aracsi kővel kezdünk és Weininger Andor 1960-as festményével végzünk – ha együltő helyünkben végig tudnánk bogarászni a lemez tartalmát. Ez a mennyiség nagyjából a negyede annak, amit a Magyar Nemzeti Galéria annak idején felvonultatott, ám hogy a jelen CD csupán az első kötet, vagy szerkesztett válogatás, az nem derül ki. A reprók között vannak gyakran látható és alig vagy egyáltalán nem ismert művek, illetve tudott és eddig nem hallott – az utóbbi évek kutatási eredményeiként felvetett – nevek.
Százegy műtárgy ugyan nem túl sok, a nagyobbacska kiállításokon rendre találkozunk ennyivel, ám a monitoron keresztül jóval fárasztóbb az áttekintés, mint élőben, de még a hagyományos papíralapú kiadványnál is körülményesebb a műtárgyak felderítése. Egyszerűen azért, mert lapozás helyett itt kattintani kell, amit ki lehet bírni, ha az alkotások egyre részletesebb megismerése felé tartunk, ezzel szemben nem kevés türelmet igényel az ellenkező irányba való haladás, mert a „vissza” menüponttal – akár a 19. századból is – újra az aracsi kőnél landolunk. Ezek a hajtűkanyarok jócskán megzavarják a folyamatosságot, kivéve az alapesetet, amikor megelégedvén a bélyegképpel és az alapinformációval, gond nélkül végiggörgethető a program, ami ily módon viszont csupán illusztrált tartalomjegyzékként szolgál. Ez ugyan a tartalomtól független, mellékesnek látszó körülmény, de végtére is ez az első észlelet a lemez megnyitásakor.
Az információrendszer háromlépcsős, az adott képecskére klikkelve megjelenik egy mező, amely leginkább a múzeumi leíró kartonokhoz hasonlít: rajta van a műre vonatkozó összes fontos adat, a címen és évszámon kívül anyaga, mérete, technikája, leltári száma, múzeumba kerülésének módja, valamint pár soros jellemzés. A következő lépéssel jutunk az elemzéshez, amelyek részben a Galéria szakembereitől, másrészt a korszak/téma jeles kutatóitól származnak, s melyek megint két csoportra oszthatók: némelyeket korábbi publikációkból emeltek át, másokat az alkalomra írtak. Ebből (is) következik a szövegek eltérő stílusa és hangneme, no meg persze abból, hogy egészen más szempontok alapján lehet egy középkori kőtöredékhez közelíteni, mint egy néhány száz évvel későbbi táblaképhez.
 Simon György János: Tabán |
Az utóbbi terület egyébként meglehetősen változatos utakat kínál a mű titkainak kibogozásához. Míg a középkori emlékeket igen bajos népszerűsítő formában tálalni, a festmények esetében ez – anélkül, hogy a műtárgyat megsértenénk – kivitelezhető. Itt olykor nem is szigorúan vett műtörténeti fejtegetést, hanem család- illetve helytörténeti jellegű magyarázatot kapunk kulcsként: például Györgyi Giergl Alajos festményéhez Deák Szidónia rokoni köréről, Donát János portréira kattintva az egyik első magyar színtársulati színésznőről, Moór Annáról, Borsos József Libanoni emír című vászna kapcsán pedig Zichy Edmund gróf személyéről és utazásairól.
Máshol krimibe illő szerző-meghamisításokról hull le a lepel, például a sokáig Galimberti Sándornak tulajdonított tájkép (Tabán) kísérőszövege – a legújabb kutatásoknak köszönhetően, ellentétben az eddigi publikációkkal – a kevésbé ismert Simon György János szerzőségét bizonyítja, s egy ránézésre kevésbé nagyistvános (mert korai) olajképről is megtudható, hogy eddig tévesen szerepelt Maticska Jenő oeuvre-jében, hiszen az eddig valósnak vélt szignó alatt megtalálták Nagy István aláírását.
Ki hinné, hogy Szinyei Merse Pál művei még a Nemzeti Galéria számára is beszerezhetetlenek? Pedig az itt közölt két – egymástól homlokegyenest különböző – festmény ötvenéves szünetet megtörve került nem is oly rég’ a múzeum tulajdonába. Az öngyilkos Faust a tengerparton azért érdekes, mert a plein air hazai atyjához senkinek eszébe sem jutna hasonló témájú művet kapcsolni (ezt az akadémiai felvételire készülve festette), a másik, az iskolai vonalzó méretét sem meghaladó Zöld gyepen meg pont azért, mert tovább erősíti a modern szemléletű festőről alkotott képünket.
 Szinyei Merse Pál: Zöld gyepen |
Senki ne higgye azonban – az érdekes példák ellenére -, hogy könnyű látomány és olvasmány a CD tartalma, mert bár látszólag némely katalógustétel beváltja a Köszöntőben ígért közönségbarát tónust, valójában mindahány cikk pontos, és nem csekély tényanyaggal megrakottan került a lemezre.
A korábbi korok műtárgyainál még úgy gondoltam, hogy az összeállítást jól lehetne használni tanításban, tanulásban (ha tán nem is középiskolás fokon), ám végül elbizonytalanodtam. Inkább a felkészült érdeklődőké a terep, akiknek szellemi izgalmat jelent egy-egy monografikus szempontból jelentékenynek számító mű megismerése, azaz a kívülről fújt főművek helyett a magyar művészet felfedezésszerű áttekintése.