Vasy Géza

Az Írószövetség elnöke, Vasy Géza köszöntőjében rögtön kitért a címbeli többes szám jelentésére. Szerinte a jelenlévők közül sokan várnak egy újabb rendszerváltást, és ezen a konferencián ahhoz gyűjthetnek élményanyagot. Bevezetését ebben a hangfekvésben folytatta, utalt az aktuális válságra, annak konkrét-mindennapos és áttételes-transzcendens jellegére. Irodalomról és politikáról volt tehát szó, amint az a meghívó szövegéből is tudható volt: „Nagy esélyek és kudarcok – a rendszerváltozás húsz éves folyamatának története. E tanácskozás szemlét tart azon alkotások (versek, novellák, regények, drámák, esszék, szociográfiák) fölött az itthoni és a határon túli magyar irodalomban, amelyek a magyarság e sorsélményéről adnak számot. Ideje ráébrednünk, hogy születtek ilyen művek, az irodalom most is tette a dolgát.”

Az irodalom egyes-egyedüli funkciója tehát hamar meg lett határozva. Az irodalom (már amelyik) tette a dolgát, és a felszólaló irodalmárok is tették a dolgukat, amikor folyamatos elválasztásokkal és kizárásokkal dolgozva, kijelölték azt az irodalmi korpuszt, amelyik a fenti szempontok alapján értékesnek tekinthető, és azt, amelyik nem. Az egész napos rendezvény két leggyakoribb szava minden bizonnyal a sorskérdés és a posztmodern volt. A sorskérdésekben, továbbá népben és nemzetben gondolkodó műveket nagyjából aszerint interpretálták, hogy milyen dőlésszögben tükrözik a valóságot. A posztmodern kánont pedig amiatt marasztalták el, hogy nem teszi a dolgát, illetve gúnyt űz az itt preferált hagyományból. Tisztelet a kivételnek.

Kányádi Sándor

Irodalom és politika közös gyújtópontja a közírás, a publicisztika és az esszé közege. Az első előadó, Falusi Márton hamar le is fektette azt a sínpárt, amelyen a többször is idézett Kányádi-vers átfestett és kopott villamosa végül holt vágányra döcögött. Előadásának címét Konrád György és Szelényi Iván híres írásából vette: Az értelmiség útjai az esszéhatalomhoz. Falusi áthangszerelte a népi és urbánus jelzőket. A rendszerváltás jelenségeire reflektáló esszéistákat aszerint csoportosította, hogy hisznek-e az esszé közösségi-politikai funkciójában és társadalmi bázisában vagy sem. Előbbihez tartozik Albert Gábor, Czakó Gábor, Csurka István, Kodolányi Gyula. A másik tábor, mely negligálja az esszé közösségformáló hatását, viszonylagossá teszi a nemzet fogalmát az állammal szemben, és csakis az egyéni-európai listára szavaz: Balassa Péter, Nádas Péter, Konrád György. Még Sándor Iván esszéisztikáját említette külön, amelyik ugyan Európa felé húz, mégis áthidalni próbál a két kör között. Sándor Ivánt azonban szerencsésebb lett volna nem levinni hídba. Esszéírói életművének középpontjában ugyanis a nemzeti önismeret vakfoltjainak megvilágítása, a magyar történelem zsákutcáinak feltérképezése áll.

Cs. Nagy Ibolya előadásában Sütő András 1989-es naplójegyzeteit rekonstruálta. Sütő a diktatúradöntés körüli, valóban sorsfordító időszakot higgadtan és bölcsen, ugyanakkor határozott erkölcsi kiállással élte át. 1989 forró hangulatú decemberében Sütő a magyar-román—román-magyar megbékélést sürgette. Cs. Nagy emellett idézte az író rezignált és cinikus reflexióit az abszurddá dermedő Ceauşescu-rezsim módszereiről és mindennapjairól. Vasy Géza Lírai tükör című előadásában az elmúlt 20 év verspublicisztikájára és politikai költészetére tért ki. Kiemelte, hogy Magyarország a szovjet gyarmati státusz után jelenleg a globalizmus rabszolgája. A nyolcvanas évek pedig nemcsak a rendszerváltást hozta el (ha ugyan!), hanem a posztmodern kánon térnyerését is. Vasy leírásában a posztmodern az irodalmi művet nyelvi szövegnek tekinti, és nem vesz tudomást a valóságról. Illetve, ha tudomást is vesz róla, akkor sem tükrözi azt. Mármint a valóságot. Vasy csak remélni tudja, hogy a posztmodern attitűd zsákutca jellege még azelőtt kiderül, hogy az ország a kilenc-tízmillió koldus földjévé válna. Hogy a vendégszövegek invitálása, az elbizonytalanított elbeszélői szólamok, illetve a lineáris időkezelést elutasító prózapoétikák hogyan vezethetnek egy közösség nyomorúságához vagy ellehetetlenüléséhez, az előadásából nem derült ki.

Sütő András

Ekler Andrea hasonló témában adott elő, azzal a témaszűkítéssel, hogy egy sokoldalú lírai életművet és a fiatal magyar költészetet vizsgálta a rendszerváltásra történő lírai reflexió kontextusában. Kányádi Sándor írásművészetében, melyben Csiki László szellemes meglátása szerint az egész magyar költészet törzsfejlődése benne van a népköltészettől az avantgárdig, a rendszerváltás mozgalmas statikussága külön helyet kapott. A fiatalok kapcsán Ekler inkább névsor- és ritkábban verssorolvasást tartott. Végkicsengésében a fiatal magyar költők is a rendszerváltás anomáliáit teszik szóvá, nyersebben és más hangfekvésben, mint az idős mester. Márkus Béla Spionpróza című előadásában az elhárítás pszichiátriai és állambiztonsági terminusával operált. Szóba hozta többek között Nádas Péter Találkozás című drámáját, Esterházy ilyen tárgyú műveit, valamint kiemelten Kukorelly Endre Rom és Kiszely Gábor Szellem a célkeresztben című könyvét. Utóbbi két mű kritikai megjegyzéseit, melyekkel Illyést, Németh Lászlót és Tamási Áront bírálták ’56 utáni viselkedésük miatt, Márkus igyekezett elbagatellizálni. Illyést is érintette a megtorlás: pár évig nem adták ki könyveit. Németh László pedig ugyan 1959-ben Moszkvában a magyar-orosz nép egészségére és barátságára koccintott, de szerinte ennek sincs akkora morális felelőssége.

Gion Nándor

Füzi Lászlóé volt az első, valóban irodalomtörténeti-irodalomkritikai konferenciára íródott előadás. Gion Nándor kései elbeszéléseiben a valóság és fikcionalitás ellentmondásos kapcsolatát, s kiemelten a képzelet valóságát vizsgálta. A műveket elsődlegesen nyelvi szövegeknek tekintette, amelyek modellálják a valóságot, azaz a valóságot konstruálják. Tehát az irodalom kezd valamit a valósággal, amely a rendszerváltás tájékán a Vajdaságban különösen megváltozott. Gion a narratológiai játékokban szó szerint benne van: Füzi példákkal illusztrálta, hogyan írja bele magát a történetalakítást és a szerzőt is Gion a novellákba. Bíró Gergely a Barankovics Alapítvány és a Magyar Napló epikai pályázatának díjazott műveit ismertette. A kiírás szerint az elbeszélői műveknek a rendszerváltással, annak érzetével, utó-hatásával illetve az azóta eltelt idővel kell foglalkoznia. Közös a művekben, hogy mindegyikben a kívülállás attitűdje érzékelhető. Bíró körülbelül egy tucat pályaművet ismertetett, igyekezett lehetőleg csoportokba szedni őket. Bertha Zoltán szintén panoráma-jellegű előadást tartott Erdélyi sorsképek a fordulatról címmel. Legalább két tucat szerzőt idézett meg, olyanokat, akik az elmúlt húsz év változásait és maradásait dokumentálták.

Szilágyi Zsófia

Az őt követő előadó a körkép helyett egyetlen alkotóra fókuszált. Rendszerváltás Abszurdisztánban címmel Szilágyi Zsófia Grendel Lajos egyik, Sütőéhez hasonlóan ’89-es naplójegyzetéből indult ki. A bársonyos forradalom eufóriájához képest Grendel „csendes örömöt” érzett, mert élénken élt benne ama ’68-as tavasz emléke. Grendel fanyar levezetésében az azt követő illúzióvesztésre két adekvát válasz volt: az alkoholizmus és az irodalom. Grendel az utóbbit választotta. Szilágyi remekül sűrített előadásában a felvidéki magyar irodalom kontextusát a cseh-szlovák irodalom és a magyarországi irodalom közege között elemezte. Így a felvidéki magyar irodalom sajátosan köztes, közvetett helyzetben van, többfele is tudott és tud tájékozódni. Szilágyi a nap folyamán egyedüliként a világirodalmat is szóba hozta: a kortárs orosz regényt a kortárs szlovákiai magyar irodalommal vetette össze. Toldi Éva referátumával lett teljes a határon túli irodalmak ismertetése. Az otthonosság és idegenség alakzatai a rendszerváltozás idején a vajdasági magyar irodalomban címmel egyszerre igyekezett társadalomtörténeti és irodalomelméleti szempontokat alkalmazni. Állítása szerint a traumák ellenére sem vált a vajdasági magyar irodalom traumaközpontú irodalommá, mivel az én otthontalanságára igyekeznek egyetemes fedezékeket találni.

A drámai helyzettel, azaz hogy a kortárs magyar drámák miként jelenítik meg a közelmúltat, Elek Tibor előadása foglalkozott. Az elemzésbe vont drámák egyik része a rendszerváltás utáni ellehetetlenült élethelyzetek keserédes-tragikomikus színre vitelére törekszik. Parti Nagy Lajos Mauzóleuma és Spiró György darabjai a városi-kispolgári, Egressy Zoltán Portugálja és Háy János művei pedig a falusi-munkanélküli közeget mutatják be egyszerre naturalisztikus és olykor parodisztikus, költött nyelvi ábrázolással. Elek kitért még a rendszerváltás politikai akusztikájára is, Tasnádi István Hazámhazám című színművén számon kérve, hogy az összes parlamenti erő kisszerűségét leleplezi, egyedül az SZDSZ ’94-es árulását nem veszi górcső alá. Sturm László határműfajokat vizsgált: a demokratikus ellenzék egykori tagja Orosz István, az író-festő Karátson Gábor és az író Rott József egy-egy művét (emlékiratát, esszéregényét, elbeszélését) vonta közös értelmezői térbe.

Grendel Lajos

Ács Margit a szociográfia műfajához és nézőpontjához kirándult. Lelkes, bár kissé elnyújtott előadásán érződött, hogy a most felfedezett művek, melyekkel városi emberként találkozott, megérintették, hogy a bennük ábrázolt szegénység és reménytelenség, kiegészítve a reménnyel és a bizakodás fanyar humorával nagyon is hatottak rá. Egyetlen név mindenképpen hiányzott ebben a szekcióban, illetve az egész tanácskozáson: Tar Sándoré. Ha valaki, akkor ő, az ő életműve igencsak közelről, szó szerint a saját bőrén és életén keresztül tapasztalta meg a rendszerváltás ellentmondásait. A tanácskozás Pécsi Györgyi zárszónak is beillő előadásával ért véget. A magyar történelemben lezajlódó rendszerváltozások szerkezetét hasonlította össze. Így a címbeli többes szám újabb magyarázatot kapott. Akárcsak a törökök kimenetele és 1867 után, úgy a legújabb rendszerváltozás után is elmaradt, legalábbis egyelőre, a katarzis.