Ha hihetünk Ernest Hemingway egykori mondatának, s „az egész modern amerikai irodalom a Huck Finn-től származik”, úgy bizton állítható, hogy a modern amerikai film Huckleberry Finnje a Kutatók című klasszikus westernmozi. John Ford 1956-os keltezésű opusza nem csupán Új-Hollywood számos emblematikus moziművét inspirálta – legyen szó Scorsese Taxisofőrjéről, a Nulladik típusú találkozásokról, vagy éppen a Csillagok háborújáról –, de a korszak majd’ minden meghatározó dirigense főt hajtott előtte valamelyik munkájában (lásd Paul Schrader Kemény pornóvilágját, a veterán Robert Aldrich Ulzaza portyája című moziját, vagy épp Dilinger Szél és oroszlánját).
Ráadásul Ford egyre patinásodó remekműve – mely számos filmtörténész szerint mindmáig bevehetetlen magaslati pont a western zsánerében – a mozifenegyerekek hőskorszakát követően sem vesztette el különös vonzerejét. Manapság a posztmodern tömegfilmben is fölötte kedvelt műfajszövegnek számít, elvégre középponti konfliktusa és cselekménymenete alkalomadtán egy vámpírmoziban is kifogástalanul hasznosítható.
 Jelenet a filmből |
A Légióval debütált Scott Stewart második rendezését jelentő A pap egy koreai képregény-sorozat alapján készült, számos tekintetben pedig prímán hozzáilleszthető a poszt-apokaliptikus mozik kurrens ciklusához – mindezekkel együtt azonban meglepő hűséggel írja újra John Ford művének történetét. A sivár közeljövőben játszódó cselekmény egy vámpírmészárossá képzett papról (Paul Bettany) mesél, aki egy egyházi irányítású, disztópikus metropoliszban tengeti mindennapjait, míg meg nem tudja, hogy a szikkadt sivatagban telepesként éldegélő öccsének a családja vámpírtámadás áldozata lett.
Miként a Kutatók mogorva hősének, úgy a végig sármosan keserves Paul Bettanynak is a rémektől túszul ejtett unokahúgát kell megtalálnia, mielőtt a vadak megfertőzik – s elődjéhez hasonlóképp ő is a tinédzserlány szerelmének (Cam Gigandet) társaságában indul a vándorútjára. Míg azonban John Wayne-nek főként heveny rasszizmusával kellett megküzdenie évekig húzódó odisszeája alatt (hiszen egy indián által bemocskolt unokahúg számára sokáig nem is tűnt embernek), addig kései örököse lelkiismereti válságával birkózik a kalandjai során – hiszen családmentő kiutazásával megszegte az egyháznak tett szent esküjét, meghasonlottan pedig kevéssé képes felvenni a versenyt a vámpírmitológia újszerű szörnyetegeként üdvözölhető főgonosszal, a vámpír-emberrel (Karl Urban) szemben.
 Paul Bettany (A képek forrása: PORT.hu) |
Habár a western- és a vámpírhagyomány ötvözése aligha tekinthető originális gondolatnak – hiszen a nyolcvanas évektől számos remekbe szabott példája sorolható elő az Alkonytájttól az Alkonyattól pirkadatig-ig –, amiképpen a keresztény szimbolika és a vallásos hagyomány ilyen kontextusba helyezése sem újdonság Carpenter Vámpírokja óta, A pap klerikális disztópiája még sincs híjával az eredetinek tetsző mozzanatoknak. A Dark City koromsötét városképét idéző vallásos diktatúrában a könyörtelen egyház a modern technika eszközeivel uralkodik a lelkiismeret fölött – e szokatlan jövővízió azonban vajmi kevéssé cizellált Stewart mozijában, s csupán afféle látványos külsőségként igyekszik megtámogatni az ütős összecsapásokra felfűzött cselekményt.
A pap hórihorgas felhőkarcolókra, mély, szűkös és sötét vámpírodvakra és végeláthatatlan sivatagi tájakra épített látványvilága kétségkívül vonzóan mutat, miként a lassításokkal csipkézett akciójelenet kivitelére sem lehet panasz – a western két emblematikus akcióelemét, a párbajt és a vonatrablást egyesítő záró jelenet pedig kiváltképpen szemet gyönyörködtető. S voltaképpen ezekkel kell beérnünk, elvégre Cory Goodman kliségazdag forgatókönyve kizárólag bántóan egydimenziós figurákkal dolgozik, a gyengélkedő színészek olykor hajmeresztően bárgyú s néhol idétlenül keménykedő dialógusokban diskurálnak egymással, főhősünk lelkiismereti problémája pedig egy percig sem vehető komolyan. Mégis, Stewart lendületes rendezése, a kellő mennyiségben kiporciózott látványosságok, valamint Bettany acélkemény ábrázata bőségesen elégséges ahhoz, hogy A pap az olcsó, buta szórakozás igényének megfeleljen – ráadásul megvesztegetően rövid ideig tart. S mindezeken túl még egy sajátos szórakozási formával kecsegtet: azzal, hogy kurrens és változatos popkulturális hatások formálta cselekményvilágában rendre felfedezhető egy régi klasszikus.