A műsor középpontjában álló Bruch-hegedűverseny (a híres, g-moll hangnemű első darab) persze szolid érték, de inkább Kelemen Barnabás játékára voltunk kíváncsiak, mintsem a Brahms-koncertet egy szűk évtizeddel csupán időben, de nem jelentőségében megelőző darabra. A nyitó- és a zárószám viszont a szerzők relatív, illetve abszolút ismeretlensége miatt képviselt mérsékelt vonzerőt, a Pannon Filharmonikusok, illetve Bogányi Tibor nevénél mindenesetre csekélyebbet.

Kelemen Barnabás

És a koncert mégis „működött”. Karl Amadeus Hartmann I., Adagio melléknevű szimfóniája (1946), amely közvetlenül Drezda 1945-ös barbár szétbombázásának sokkjára reagált, nemes, szépen felépített és nagy mesterségbeli tudással megírt zenemű; különösebben egyéninek, emlékezetesnek azonban nagy jóindulattal sem mondanám. (Egy olyan zeneszerző, akit a legjobb szándékkal hasonlítottak össze Bartókkal, Stravinskyval és Berggel is, nemigen lehet nagyon valamilyen, mert akkor nem lenne rokonítható mindhárom mérhetetlenül különböző karakterű mesterrel.) A zenekar hangzásának gömbölyűségére, míves tisztaságára mindenesetre már itt felfigyelhettünk.

Kelemen Barnabásnak és partnereinek előadása azt az általános meggyőződést is megerősítette és kézzelfoghatóvá tette, hogy Bruch g-moll hegedűversenyének legnagyobb értéke a melódiák bősége, mindenekelőtt a centrális szerepű Esz-dúr Adagióban. A szerző ez irányú kiváló adottságai különlegesen szerencsés mikroklímában virágozhattak ki ebben a varázslatos tételben. Kelemen Barnabás játékában a gyengédség találkozott a szárnyalással, mégpedig úgy, hogy a zenei gondolatok csodálatos spontaneitással látszottak ott, a szemünk előtt megszületni és szabadon kibontakozni. Ehhez járult a szólista telt és dús hegedűhangja, amely mégis kristályos és szennyezéstől mentes tudott maradni – már ez is nem mindennapi teljesítmény volt. S ehhez jött még Bogányi világos és plasztikus vezénylése, a kölcsönösen érzékeny reagálás egymás kezdeményezéseire, no meg a zenekar kulturáltsága. Az előadókról hasonlókat mondhatunk el a kissé súlytalanabb, de világos felépítésű, bevezetés-funkciójú nyitótétellel, valamint az Allegro energico megjelölésű zárótétellel kapcsolatban is, mely utóbbinak a nyitótémája ritmikai tekintetben érdekes módon emlékeztet a Brahms-koncert finaléjára. Ez a tétel hálás előadnivalónak bizonyult egyfelől a zenekar és a szólista látványos, „sztereó” hatású felelgetései, másrészt briliáns befejezése révén – s az előadók a lehető legmagasabb színvonalon abszolválták a jutalomjátékot.

Bogányi Tibor

Henk de Vlieger Nürnbergi mesterdalnokok-feldolgozása (alcíme szerint: zenekari főhajtás vagy tisztelgés) az a fajta jelenség, amiről a viccbeli János bácsi azt mondta az állatkertben, hogy „ilyen állat nincs”. A műsorismertető hivatkozása szerint az átdolgozó célja továbbá „saját jogon létező, az eredetitől elszakadni képes” műalkotás létrehozása volt. Mármost az a kérdés, hogy egy Rembrandt-kiállítás megrendezője képes lehet-e „saját jogon létező, az eredetitől elszakadni képes” tárlat megalkotására. Nos, úgy vélem, a kiállítás mint olyan persze létezhet saját jogán, de hogy képes lenne-e elszakadni az eredetitől, illetve hogy ez kívánatos lenne-e – hát ezt már erősen kétlem. A holland ütőhangszeres játékos és rendkívül termékeny átdolgozó ugyanis afféle patchworköt hoz létre a Mesterdalnokokból kiválasztott és hézagmentesen összevarrt (jegyezzük meg: szerencsére át azért nem hangszerelt) darabjaiból. Az eredmény műfaji besorolása nem nyilvánvaló: van, aki szvitet emleget, ám becsületesebbnek tartom a de Vliegertől származó „kompiláció” megjelölést; felmerülne még a „szimfonikus költemény” vagy a „fantázia” műfaja is. A szvit azonban azért kevéssé alkalmas szó, mert a darab nem önálló tételekből áll – no meg színpadi műveikből szvitet túlnyomórészt mégis csak maguk a komponisták vannak hivatva összeállítani. Wagner pedig, minden feltűnési és érvényesülési vágya ellenére, egyetlen operájából sem készített szvitet, s ez bizonyára nem véletlen. Egy Wagner-operából készített 20–30 perces szvit, vagy mint ebben az esetben, kompiláció a wagneri időt teszi összetöredezetté, ami azután, miután az énekhangokról is lemond, végképp felismerhetetlenné teszi a lényeget.

„Igény azonban volna rá”, hogy egy másik bonmot-t idézzek, mint ahogy mindig megvan az igény a mindenkori Swingle Singersre is. Bogányiékra pedig nem tudunk haragudni a választásuk miatt, mert azért szinte minden pillanatban Wagner-zenét, általa szőtt zenei szövetet hallunk, s ez nagyszerűen megformált karaktereik, fegyelmezett, érzéki, nemes és változatos hangzásuk jóvoltából jelentős élvezetet jelent. Boldogan hallgatnám meg velük az egészet, az igazit is.