Ha belegondolunk, hogy csupán Bach, Mozart és Beethoven autográf kéziratainak formájában mit rejt magában ez az épület az európai kultúra szent irataiból, máris különös borzongás fodrozza lelkünket. Az ostrom során súlyosan megsérült hatalmas olvasótermet, amely nélkül a patinás épület nagyszámú, különböző méretű mellékhelyiség összesség immár a II. világháború óta, az első német munkás- és parasztállam Honecker pártfőtitkár (az egykori építőmunkás) uralmának elején, 1975-ben kupolástul felrobbantotta: hulljon a férgese. Ehhez képest szinte érthetetlen, hogy a mintegy ötszáz méterrel arrébb álló egykori Schauspielhaus milyen kivételes elbánásban részesült: negyven évbe sem tellett a háború után, és az NDK fővárosának egyik legszebb terén, a Gendarmenmarkton – keletnémetül: Platz der Akademie – hangversenyteremmé átalakítva 1984-ben feltámadt romjaiból a XIX. századi német kultúra egyik legfontosabb temploma, Weber, Wagner, Mendelssohn, Paganini, Liszt fellépéseinek színhelye, E. T. A. Hoffmann-, Schiller- és Kleist-ősbemutatók befogadója. A főnixmadár azonban új funkciója okán nevet is változtatott, s ma Konzerthaus néven vetélkedik a néhány buszmegállónyi távolságban található Philharmonie intézményével a hegemóniáért.
 Modern Art Ensemble |
Ide tértem be január 19-én egy kortárs zenei hangversenyre, amelyet a Modern Art Ensemble – névváltozata: Modern Art Sextet – adott a Werner-Otto-Saal elnevezésű kamarateremben négy élő – egy angol és három német –, 1960 körül született szerző kompozícióiból. A négy műből kettő eredeti, egy pedig németországi bemutatóként hangzott el. A Modern Art formáció a német zenei élet egyik jelentős megrendelője, amely 1994-es megalakulása óta száznál több kompozíciót – nagyjából kéthavonta egyet – mutatott be. Alapösszeállításukban hegedű, mélyhegedű, gordonka, fuvola, klarinét – a fúvósok különféle váltóhangszerekkel – és zongora szerepel. Ez azonban csökkenhet és ki is egészülhet – ezen az estén például harmonikával, illetve a hangverseny legnagyobb szabású darabjában, két szövegmondóval és egy táncossal.
Szembeötlő vonása volt ennek a kortárs zenei koncertnek a – minden tekintetben vett – színvonal igen egyenletes és rendkívül magas volta, mind a művek, mind pedig az előadók, illetve az előadás tekintetében. Ez annak ellenére elmondható, hogy az első részben eljátszott három darab egyfelől – örömünkre – nagyon különböző zeneszerzői egyéniségeket tükrözött, másfelől egyikük sem tetszett – legalábbis első hallásra – katartikus erejűnek. A rövid nyitószám az együttes fuvolásának, Klaus Schöppnek a műve volt, a Schneeland altfuvolára, harmonikára, gordonkára és zongorára. Ebben a harmonika játszotta azt a szerepet, amelyet a mi komponistáink a cimbalomra bíznának; egészében véve expresszív, ötletteli darabot hallottunk, érzékeny és beszédes előadásban.
Miután a közreműködő művészek személyesen újrarendezték az összes széket és kottatartót, következett a legidősebb komponista, az 1959-ben született John Palmer darabja, a fuvolára, klarinétra, zongorára, hegedűre és gordonkára komponált Transference. A maga klasszikusabb, egyszersmind szárazabb, ám igen differenciált nyelvével, széles érzelmi palettájával amolyan bőbeszédú Webernként jellemeztem a magam számára Palmer megnyilatkozási módját; a fúvósok anyagszerű és retorikus használata pedig Berio nevét is emlékezetembe idézte. Ez a mű már 12 perc körüli volt, és cseppet sem bizonyult unalmasnak.
 Bernfried Pröve |
Még terjedelmesebb volt és megint eggyel több előadót foglalkoztatott Bernfried Pröve félidőt záró darabja, a Transits. Mármint eggyel több hús-vér előadót, amennyiben a hangzásképben az élő elektronika is szerepet játszott. Ennek a darabnak a keményebb, elementárisabb, aszketikusabb hangzása igen karakterisztikus és sokszor eredeti effektusokkal, erőteljes dramaturgiai megformálással ötvöződött; különösen nagyigényű, imponálóan előadott fuvolaszólója volt emlékezetes. A darab formai zártságát, szellemes ötlettel, az biztosította, hogy az elektronika jóvoltából zárásképpen a darab elejének részlete csengett ki, akusztikailag miniatürizálva, mintegy kisrádióból hallgatva, a semmibe. E ponton jegyzem meg, hogy az előadók játékának magas szintjét jelzi: előadásukból egyszerűen nincs mit kiemelnem.
A koncert fő attrakciója mindenképpen a szünet után játszott „multimédia-performance”, Martin Daske Wüstentrilogie című darabja volt két szövegmondó: Erwin Schastok és Cora Frost, továbbá egy táncművész, a francia Carol Vanni közreműködésével. A darabot a szerző hosszan ismerteti a műsorfüzetben: ebből azt a benyomást nyerjük, hogy szinte hipnózisban kering a sivatag és a homok gondolata, élménye, szimbóluma körül. A felhangzó szövegek a szerző egy korábbi rádiójátékából valók, amely egy ifjúkori sivatagi vándorlás emlékét őrzi – „Land des tödlichen Schweigens”, tehát „a halálos hallgatás földje” –; depresszívek, nyomasztóak és egy kissé affektáltak. A táncosnő hol érdeklődőként sétál erre-arra az előadók között, hol izgalmas, talán rögtönzött szólókat mutat be. Mindehhez videó-installáció járul: minden előadó előtt egy téglalap alakú rekeszben homok található, a homokban néhány faforgácsszerű tárgy; ezeket tologatják arrébb – a rekeszek szoros rendben a háttérvászonra kivetítve –, már amikor zenei tennivalóik ezt megengedik. Végül pedig mindez azért „trilógia”, mert a rádiójáték szövegei mellett két korábbi, „homokos” inspirációjú mű képezte a produkcó alapját.
Mindezekhez képest a darab hangzó és látható elemeiből összeálló hatás nem volt sem széteső, sem zavaros, sem pedig mesterkélt: amit hallottunk és láttunk, mindvégig izgalmasnak, szervesnek, változatosnak bizonyult, és nagy fantáziával, szuggesztíven volt megformálva. Ez volt az a mű az este folyamán, amely igazán katartikus élményt jelentett.