A Millennium-trilógia első darabjának házi detektívnek szegődő újságíró hőse és segítőtársa, a tetovált lány egy Raymond Chandler-féle miliő zegzugait tárták fel, miközben a könyv szerzője némi társadalomkritikát is csempészett olvasmányos ponyvájába, különösen a nőket érő rendszeres erőszak és Svédország náci múltja kapcsán. A filmbe mindez kevésbé hangsúlyosan került át, de a lényeg így sem maradt ki.
Bár a könyv nagyobb figyelmet fordított a bűnszövetkezetként működő hatalmas Wennerström-cég tevékenységre, a főként Alan J. Pakula rendező nevével jelzett paranoia-filmek hatása (Klute, A Parallax-terv, Az elnök emberei, illetve Coppola Magánbeszélgetése vagy Pollack A keselyű három napja című filmje) a Millennium-trilógia második és a – vele az elsőnél szorosabban összefüggő – harmadik részében érhető inkább tetten. A hetvenes évek paranoia műveinek fő jellemzői – megfigyelések, sötétben bujkáló informátorok, elhallgattatott újságírók, fondorlatos összeesküvők egész világot behálózó titkos csoportja, vagy a legfelsőbb szintekig érő és a végtelenségig továbbfejthető szálak – szépen sorjában fellelhetőek A lány, aki a tűzzel játszik és A kártyavár összedől című folytatásokban (a műfaj reneszánszát éli az amerikai mozikban is: ld. Bourne-trilógia, A bűn árfolyama).
A tetovált lány után a második két részt filmre vivő Daniel Alfredsonnak dupla elvárásnak kellett volna megfelelnie: nemcsak egy regényt adaptált, hanem egyúttal egy siker folytatását is elkészítette, mindezt egy nagyon szűkös határidőn belül (mindhárom rész 2009-es!). A kapkodás sajnos meglátszik munkáin.
 Michael Nyqvist és Noomi Rapace |
A központi téma ezúttal az ország vezető köreit is érintő leánykereskedelem. Az első történet múltat kutató krimi-dramaturgiája mellett a trilógia középső epizódja a jelen bűneinek leleplezésére is törekszik. A múlt megismerése most nem a gyilkos kilétére, hanem a hősnő, Lisbeth Salander személyes sorsának feltárására vonatkozik. Az elbeszélés végig számos szálon foglalkoztat egy bővülő szereplőgárdát, és bár elvezet a fő rejtélyhez, egy titokzatos figurához és a köré szőtt összeesküvéshez, az egész történet csak A kártyavár összedől ismeretében válik teljesen világossá.
Egyszeri nézés után némi zavart okozhat a szövevényes sztori és a nevek garmadája, ennek azonban nem kellene feltétlenül befolyásolnia a minőséget. Az elnök emberei két újságírója több esetben követhetetlen következtetések útján derít fényt az igazságra, Pakula munkája logikai ugrásai mellett mégis izgalmas és szórakoztató tud maradni. A lány, aki a tűzzel játszik azonban unalmassá válik, ami nemcsak cselekményének, hanem szegényes képi világának is köszönhető. Akciójeleneteinek kimunkáltságában A tetovált lány sem volt elsőrangú, de egyértelműen – mind cselekményvezetésében, mind látványában – mozifilmként festett. A második és a harmadik rész azonban már nem próbál elszakadni a játékfilm és mini-sorozat közötti kétes értékű állapotától. (A trilógiát kibővített jelenetekkel hat epizódból álló sorozatként, tévében is forgalmazták.)
Ennek egyik legszembetűnőbb példája a szélesvásznú képarány csökkentése 2,35:1-ről 1,85:1-re. Az első film állandóan, de finoman mozgó beállításait gyakrabban váltja fel a kevésbé elegáns kézikamera. Az erősen fény-árnyék kontrasztos megvilágítást megőrizték ugyan, de elveszett a képek „csillogása”, homogénebb fények ellenpontozzák a gyakori sötétséget. A történet helyszínt váltott, aminek következtében a hátteret nyújtó táj is megváltozott. A hideg svéd természet helyett hőseink a városban mozognak gyakrabban, ami szűkíti ugyan a látványból fakadó kompozíciós lehetőségeket, de nem indokolná eltűnésüket.
 Noomi Rapace (A képek forrása: PORT.hu) |
Mindezek apróságoknak tűnnek, de talán ebben kereshető a moziélmény teljes hiánya. A dramaturgiai szerkezet is ezt a mintát követi. A könyvnek volt tere arra, hogy minden szálat alaposan bemutasson, a filmnek nincs. Csomópontokat keres, a köztük lévő űrt pedig üres játékkal tölti ki (például Salander barátnőjének elrablása az egész filmet nézve teljesen eredménytelen jelenetsor, ráadásul gyengén kivitelezett). Egy tévésorozatban, ahol a játékidő nem 129 perc, mindez könnyebben túlélhető, ám ezt a verziót mégiscsak moziként forgalmazzák. Hiányzik belőle a feszültség és a lendület. A főellenségek pedig – a csupa izom szőke óriás, aki egy genetikai hiba miatt nem érez fájdalmat, valamint a szálakat kézben tartó titokzatos Zala – mintha egy James Bond kalandból ugrottak volna át; kicsit meseszerűvé téve a svéd korrupció és gonoszság anatómiáját.
A tetovált lány nagy előnye abban rejlett, hogy ésszerűen adaptálta a könyvet: csupán azt vette át belőle, ami filmen is működhet. Igényesen megrendezett, dramaturgiailag egységes munka lett. A lány, aki a tűzzel játszik azonban már nem tudta tartani ezt a színvonalat, a süllyedő tendenciát mutató minőség pedig a harmadik részben folytatódhat tovább.