Komlósi Ildikó és Kovács István

Megkérdőjelezhetetlen látványosság, kísérletező hajlamot dicsérő, operáktól szokatlan technikai eredetiség, átmenetiség, végiggondolatlanság és a kozmikussá növesztett semmi jellemezte az idei szezon első premierjét.

Amikor az egyszeri székelynek egy ízben unokája megpróbálta elmagyarázni a LINUX-programozás lényegét és alapjait, az öreg annyival summázta az elhangzottakat: „Na, hát e’ mán hülyeség!” Pusztán feltételezéseink lehetnek, vajon hány ortodox operarajongó reagált hasonló tömörséggel, amikor hírét vette, hogy a dalszínházba beköltözik az ördögi 3D-technológia, ráadásul egy, a mindenkor gyanús amerikai szórakoztatóipar háza tájáról szerződtetett szakemberrel együtt. Igazság szerint, az előzetes várakozásokról jóformán semmit sem tudhattunk: se hangos hőbörgés, se fiaskót remélő somolygó kétkedés. Nagyobb tétekben ment mostanában a játék az Andrássy út környékén, így vagy az események nyomon követése és értelmezése kötötte le a még odajárók maradék energiáit, vagy az ötletgazdaként is jelenlévő, nagynevű mezzoszoprán elismertsége adott okot előzetes szép reményekre.

A hallgatást kedvükre értelmezhették volna bátorító beleegyezésnek is az alkotók, s akár a művet a feje tetejére állítva színpadra vihettek volna valami tőrőlmetszett, sosemvolt produkciót. Ezért ma már nem jár máglyahalál, sőt, a közönség egy része el is várja, hogy elgondolkoztassák, vagy legalább érzelmileg napokra-hetekre kitartó tartalékkal vértezzék fel. A Kékszakállú ráadásul értelmezésekben bővelkedő darab, s így aki veszi a fáradtságot, a vulgárpszichologizálástól a kozmológiai szimbólumok ecsettel és színekkel nem garasoskodó megfestésén át a hatalom ezer árnyalatának kidomborításáig terjedő skálából válogathat. (Bár kétségtelen, az utóbbi két, a lehetőségekkel bőven élő Bartók-bemutató sem volt kimondottan sikerült.) Az hosszas töprengésre ad okot és egyenesen rémisztő, ha ebből a bőségszaruból valaki épp a mű születésének centenáriumán húzza ki a markát üresen. A puszta látványosság, a szemnek vitán felül tetszetős, ámbár se füle, se farka vizuális hókuszpókusz méltán késztetné méltatlankodásra a megalkuvásra képtelen komponistát, még ha a rendező Caterina Vianello kétségkívül igyekezett is a közzétett szándéknak eleget téve megjeleníteni mindazt, amit az eredeti alkotói szándék a librettóban kötelező látványként megjelölt. Sorra tárultak fel a szobák, folyt a könny és a vér a kastély falán, bólogattak az ember nagyságú liliomok, mindez azonban megmaradt a gyakorta szöveghű ábrázolás szintjén, s csak elvétve igyekezett a zenével látványban is összhangba kerülve hiteles érzéki totalitást teremteni. Igaz, eme gyér alkalmak egyike-másika – kiváltképp a Könnyek tava – valóban ihletettre sikerült. A jószerével csak a fentiek mentén megfogalmazott, díszítő képeket felvillantó illusztrátori hevület hiába kezdte egy ponton, nehezen magyarázható csavarral a mindenség titkait fürkészni – a kiállítás impozánsnak bizonyult, de folytatás és szerves koncepciót teremtő elképzelés híján bukásra lett ítéltetve.

Az ötödik ajtó feltárulása. Fotó: Juhász Attila (A képek forrása: Operaház)

Az udvariasságot okkal mellőzve, elsőként a darab egyik kellemes meglepetéseként egyértelműen a címszerepet alakító Kovács István nevezhető meg, aki a hazai színpadoktól szokatlan módon, végre első szótól az utolsóig érthető magyarsággal, követhető módon énekelte végig karakterét. Mivel a rendezés aligha állította fejtörést okozó feladványok elé az énekest, erejét és tehetségét zömmel a szerep hangi megformálására fordíthatta, így a megváltást remélő fénytelen tépelődéstől a megváltoztathatatlant elfogadó, haragos megnyugvásig személyisége minden koloritját a közönség elé tárta. A Juditként fellépő Komlósi Ildikó szövegmondása messze nem volt arányban partnere előadásmódjával, s óriási dinamikával, „izomból” igyekezett a hősnő egyébként valóban szenvedélyes, ám 3 vagy még annál is több dimenzióval bíró alakját fejlődésre késztetni. Ha erre mentséget keresünk, a Győriványi Ráth György dirigálta zenekar bizonytalankodásból eredő túlhangsúlyozásai és botlásai éppen kéznél lévő magyarázattal szolgálnak.

Szándékosan került a recenzió végére Maurice Ravel bevezetőnek szánt Bolerója, amely mind az elképzelés, mind a látvány, mind a zenei megvalósítás szempontjából az értékelhetetlen kategóriába került. Balett mellé a szemet fogva tartó háttérábrázolást társítani nyilvánvaló botorság, azt pedig csak remélni lehet – sőt, megelőlegezve a bizalmat: tudható –, hogy a biztatóan kezdő, ám a kompozíció végére duhaj szüreti zenekarrá alakuló együttesnek, s a gikszert gikszerre halmozó rézfúvós szólistának nem mostani fellépése jelentette élete legjobb formáját.

Vö. Novotny Anna: "Hová, hová rejtsem…" 
Koltai Tamás: 3D Bartók + Ravel = Blöff 
Nyulassy Attila: Fantáziaerőszak 
Fáy Miklós: Kékszakáll 3 D-ben 
László Ferenc: Kitapintható