Nem mondhatnánk, hogy a kaliforniai háztartások belviszonyai alul voltak hallgatva az amerikai film utóbbi korszakában, hiszen például a helyi indie-szcéna kismesterei lankadatlan hévvel búvárolják a családi tematikát – legyen szó fanyar humorú (Wes Anderson; Noah Baumbach) vagy drámaibb véralkatú kisrealistákról (David O. Russell), vagy éppen kritikus hajlamú provokátorokról (Larry Clark; Harmony Korine). Ilyenformán az ismerősnek kijáró örömmel (vagy éppen rezignációval) üdvözölhetjük jelen mozimű családjának nettül kistukkózott, tágas nappaliját, a vitaminokban gazdag bio-vacsorát, vagy éppen a kisszobában serényen spurizó tinédszersrácokat.
Lisa Chodolenko filmjének famíliája éppen olyan, mint a többi, s még inkább olyan, mint az ún. független film fősodrának mintacsaládja: szabadszájú, emancipált, s fájdalmasan normális emberek alkotják, akik olykor kedves zavartsággal igyekeznek minél nyíltabban megtárgyalni érzelmi ügyeiket. Hogy pedig ezúttal az orvosként praktizáló családfő és a kertészkedni készülő párja történetesen egyaránt anyuka, s hogy ők az elsivárosodott nemi házaséletet néha gay pornóval igyekeznek felizzítani – mindez csupán egy kurta pillanatra mutatkozik hajmeresztőnek, elvégre Julesnak (Julianne Moore) és Nicnek (Anette Benning) a társadalom vagy a néző prüdériája helyett immáron a hagyományos családmodell kihívásaival kell megküzdenie.
Nem elég ugyanis, hogy a kamaszkorú gyerekek egyre pimaszabbul replikáznak az ebédlőasztalnál, s hogy egyikükről, Laserről (Josh Hutcherson) okkal (?) vélhető, hogy nehezen tér napirendre homoszexuális késztetései fölött, de egy nap a nyegle spermadonor (a csuklóból sármos Mark Ruffalo) is beállít az ajtón egy üveg Petite Sirah és egy lefegyverzően bárgyú mosoly ütőképes társaságában. A kíváncsi tinik által felkutatott Paul (akinek révén a leszbikus házaspár két tagja egy-egy csemetéhez jutott) első blikkre a vagány szinglik díszpéldányának tűnik, ám a tajtékából született gyermekek látványa láthatólag nem hagyja hidegen – s később éppenséggel a családfői álmaira hivatkozva mutat ajtót alkalmi nőcskéjének. A dússzőrzetű amorózó szíve ekkor már az egyik leszbikus anyukáért dobog, hiszen a „landscape design”-ban utazó Jules (Julianne Moore) egy ideje a donor termékeny kertjét műveli, s olykoron – alkalmasint a bigott leszbikusok megrökönyödésére – otthoni feszültségeit vele hálja el. A bírhatatlan vágyak fűtötte, egynyári románc aztán persze kitudódik, s a leszbikus família csúf válságba jut – melyből filmünk szerzői szerint csupán a kendőzetlen érzelmi vallomások jelenthetnek kiutat.
 Annette Benning és Julianne Moore (A képek forrása: PORT.hu) |
Az egészen tavalyig csupán Sundance vonzáskörzetében emlegetett Lisa Chodolenko már 1998-as keltezésű (s szintén leszbikus tematikájú) debütművében, a High Art-ban is a színészvezetés és a forgatókönyvírás terén jeleskedett – A gyerekek jól vannak pedig úgyszintén ezekben mutatkozik kiemelkedőnek. A Stuart Blumerggel közös szkript kezdettől fogva rokonszenves komolysággal kezeli a látszatra bizarr család háztáji gondjait, s térdcsapkodós tréfák terítése helyett csak amolyan mellékesen (és jószerint szellemesen) humorizál a pikáns alaphelyzeten – miközben a nemek rendhagyó csatája és a felnőtté válás konformista meséje tökéletesen ízesül egymáshoz a nagyszerkezetben. Chodolenko legfőbb aduját azonban a színészgárda jelenti, amelyben még a jelentéktelenebb szerepeket formálók is perfektnek tűnnek (a törékeny tinilányt, Jonit alakító Mia Wasilkowska alig néhány szemrebbenéssel teremt komplett karaktert), Moore és Benning pedig laza komikaként domborítják ki figuráik korlátait, hogy aztán roppant erőkkel vigyék színre a középkorú házastársak hűtlenségi drámáját (melyben kivált Benning megejtő, mikor arcával a megcsalatottság kínjairól mesél).
Hogy a frivol alapállásból utóbb szordínós hangfekvésű, s nagyobbára szórakoztató családi komédia kerekedik, amely az összetartás fontosságát érvénnyel hirdeti, az feltétlenül számottevő művészi eredmény – aminek fényében viszont különösen fájó, hogy a szüzsébe olykor bántóan szentimentális mozzanatok keverednek. Chodolenkónak (akit Milos Forman okított a mesterségre) kétségkívül van érzéke a szatirikus humorhoz, de messze nem egy Paul Mazursky, s nem is egy Wes Anderson: bár a játékidő során többnyire finom iróniával viszonyul figuráihoz, végső soron nem tudja megtagadni érzelgős oldalát, s a zárlat környékén Julianne Moore-t kínos vallomásra bírja. Megnyílnak a könnyzacskók a fináléban, érzelmes dallamra ölelik egymást a búcsúzó családtagok, majd pedig – akárcsak Ridley Scott feminista road movie-ja, a Thelma és Louise végén – két női kéz markolja meg egymást a sebváltó fölött. Hogy a hoppon maradt spermadonor ezalatt merre kószál, arról nem szól a fáma.