Budapesti Fesztiválzenekar

Valószínűleg a zenetörténet legnagyobb rejtélyeit és legismertebb anekdotáit kínálják a befejezetlen művek körüli legendák, történetek és mai napig nyitva álló kérdések. Általában valamiféle megrendüléssel, pátosszal szoktuk hallgatni ezeket a kompozíciókat, gyakran a karmester még azt is kéri tőlünk, hogy ne tapsoljunk a darab befejeztével (vagy épp be nem fejeztével), és ez még inkább segíti a magasztos érzések előtörését. A kérdés, hogy miért maradt befejezetlen egy mű, talán még izgalmasabb olyan esetekben, amikor a félbehagyott kompozíció után vagy írása alatt még születtek kisebb-nagyobb darabok a szerző műhelyében. Tulajdonképpen ilyen Schubert nyolcadikként – de korábban hetedikként vagy kilencedikként is – számozott h-moll „Befejezetlen” szimfóniája, hiszen utána a komponista (számos más mű mellett) még megírta a „Nagy” C-dúrként emlegetett kilencedik szimfóniát. Egy másik nagy osztrák zeneszerző, Anton Bruckner pedig leginkább azért nem tudott haladni monumentális szimfóniáival, mert párhuzamosan dolgozott az előzőek javított változatain. Így történt az, hogy Kilencedik szimfóniájának utolsó tétele, amelyet 1895 májusában kezdett el írni, és amelyen halála napjáig, 1896. október 11-éig dolgozott, csak vázlatokban maradt fenn. Schubert és Bruckner hattyúdalait a Budapesti Fesztiválzenekar tűzte műsorára február 28-án (majd március 1-jén és 2-án) Fischer Iván vezényletével a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett

A Schubert-mű hallgatása alatt – főleg az első tételben – ambivalens érzések kerítettek hatalmukba: az indulásnál fület gyönyörködtetően hangzott az előadás érzékenysége, amelyet Fischer Iván mozdulatai még inkább elmélyítettek, de rövid idő után már-már finomkodónak hatott ez az érzékenység. Szépek, de szokatlanok voltak a zenekaron kikevert pasztellszínek, lélegzett, pulzált az együttes, de inkább tűnt az előadás impresszionistának, mint romantikusnak. Ezt az érzést csak erősítették a kicsit ad hoc jellegű tempóváltások. Úgy éreztem, kívül maradtam az előadáson, nem vagyok részese a zenének. Az Allegro moderato jelzésű első tétel gyakrabban volt moderato, így idézve elő egyfajta kontemplatív hangulatot, aminek inkább volt létjogosultsága a második tételben. Kontraszt helyett a két tétel szoros összetartozását hangsúlyozta az interpretáció. Ihletett, színes muzsikálást hallhattunk, kiváltképp a második tételben, az ambivalens érzéseket negatív irányba leginkább csak egy-két oboa- és kürtgikszer tolta el, valamint szintén elhanyagolható mennyiségű óvatos és ennek köszönhetően bizonytalan kezdés. A lelkes taps után a hangverseny szellemes színfoltjaként a zenekar eljátszotta azt a néhány ütemet, amit Schubert megkomponált és meghangszerelt a szimfónia Scherzójából, tehát alig egy perc után félbe maradt a muzsika, Fischer Iván a közönség fantáziájára bízta a folytatást.

Anton Bruckner IX. szimfóniájánál teljesen elmúlt az ambivalens érzés: a muzsika áradt, az előadás íve hatalmas szimfonikus építményt rajzolt ki, a zenei és egyben érzelmi csúcspontokat már nem lehetett külső szemlélőként hallgatni, a hallgatók is a dráma részeseivé váltak. A zenekar átrendezése, a kürtök előre ültetése igen jót tett az akusztikának. A vonósok telt hangja, intenzív játéka azt a magas fokú együttmuzsikálást eredményezte, amit már megszokhattunk a Budapesti Fesztiválzenekartól. A démoni Scherzóban először a pontos pizzicatók töltöttek el jó érzéssel, aztán rövidesen az egész tétel vehemenciája, sodró lendülete, a zenekar precíz ritmusú játéka. Farkas Zoltán ismertetőjében is olvashattuk, hogy „a lassú tétel Bruckner bensőséges búcsúja az élettől”. Megható, sőt megrendítő volt az interpretációból áradó egyszerre rezignált és ünnepélyes hangulat. Hihetetlen élmény volt, amint a Fesztiválzenekar koncentrált, de felszabadult játékának köszönhetően a Scherzo mélységéből felkapaszkodhattunk a csúcsra, hogy onnan nézzünk a távolba, valahogy úgy, ahogyan a Vándor a ködtenger felett Caspar David Friedrich híres festményén.