Legdrágább nyájas olvasó, örömmel jelentem, hogy Lady Whistledown visszatért. Kevésbé örvendetes viszont a tény, hogy nem csupán az újabb londoni szezon, de vele együtt a Bridgerton új évada sem felel meg az elvárásoknak.
Az első évad gyémántja, Daphne (Phoebe Dynevor) kiházasítását követően a legidősebb Bridgerton, Anthony (Jonathan Bailey), a vikomt, eleget téve a címével járó kötelességének, nősülni kíván – a szerelmet mellőzve. Miközben Eloise-t (Claudia Jessie) bemutatják a társaságnak, az két ismeretlen, Mumbaiból érkezett hölggyel gazdagodik: Kate Sharma (Simone Ashley) férjet keres húgának, Edwinának (Charithra Chandran). A királynő újabb gyémántjává választott Edwina tökéletes leendő vikomtesznek bizonyul, így a legidősebb Bridgerton vágyának tárgyává válik, azonban a hölgy kezéhez a nővérén, Kate-en, és az általa szabott feltételeken át vezet az út. Kate és Anthony között a Büszkeség és balítélet Elisabeth Bennetjéhez és Mark Darcy-jához hasonló, hol kedveskedő, hol gyűlölködő kapcsolat alakul ki, valódi érzelmeiket a kötelesség mögé helyezve.
Habár sokan aggódtak a folytatás minőségéért Hastings hercegének, Regé-Jean Page-nek hiánya miatt, Jonathan Bailey a Jane Austen-féle régens-kor romantikáját megidéző alakítása túlnő Page karizmáján. Habár Anthonyt már az első évad során is gyötörte a családi kötelességtudat, mégis többnyire ágyból ki- vagy beszállni láthattuk. A fókuszba ezúttal családfői szerepe és a kötelességei kerültek – az éles váltás okával azonban adósok maradnak az alkotók. A felnőtt, komoly szemlélet pedig nemcsak a főhősünket jellemzi, hanem a komplett évadot: a Daphneyhoz és Simone-hoz képest érettebb, tapasztaltabb karakterek vonzalma és felelősségtudata ütközik az egyes epizódokban, s sokáig az utóbbi látszik győzedelmeskedni. Ez ugyanakkor a dinamikára is rányomja a bélyegét: a rideg kötelességtudat mellől hiányzik a szeretett nő utáni kínzott vágyakozás elánja, a fiatal szerelem okozta mámor. S habár Bailey színészi kvalitása megkérdőjelezhetetlen, a lassú folyású cselekmény miatt mégis szükség lenne Page élénkítő, játékos könnyedségére.
A vikomt és Kate gyűlölete pillanatok alatt képes átcsapni szenvedélybe, folyamatosan halmozódik köztük a szexuális feszültség. Habár az első évad explicit ágyjelenetei helyetti mágneses vonzás, és a lassan izzó, elnyújtott szenvedély sokszor valóban hatásosabban képes szolgáltatni az erotikát – legyen szó akár a lopott pillantásokról vagy a megidézett austeni vizes ingről –, esetünkben a parázs olyan lassan és sokáig ég, hogy mire lángra lobbanhatna, ki is alszik. A két főszereplő közötti feszült kémia remek, mégis 1-2 jelenetet leszámítva nem érhető tetten az igazi szenvedély; a romantika erőltetettnek, már-már kötelezőnek hat, a vonzalom még a legintimebb jelenetekben is csak pislákolni képes. Emiatt pedig a szerelmesek egymásra találása nélkülözi a néző számára nyújtott katarzist is.
Fontos említést tennünk a forrásról is: Julia Quinn A vikomt, aki engem szeretett című regénye a Goodreads és a Moly olvasói értékelései alapján is a legjobb része a Bridgerton-sorozatnak. A könyvtől jelentősen eltérő, megkérdőjelezhető rendezői döntések az előző évad narratívájának ismétlését voltak hivatottak elkerülni, azonban a végeredményt látva jobban jártunk volna egy kiismerhető, de feszes tempójú megoldással. Habár a kompromittált helyzet miatti kényszerházasság ötletét az alkotók a fő szál kapcsán elvetik, a mellékszálban újrahasznosítják, mi több, kissé irracionális módon gyakran látunk a képernyőn két ellenkező nemű, egymással rokonságban nem álló személyt kettesben – minden következmény nélkül. A második évad pedig pontosan annál a kulcsjelenetnél kezd el inogni, ahol a regénytől elérő, új útra kíván lépni. Habár ezen alkotói döntések egyszerre igyekeznek időt nyerni – mivel a forrás nem szolgáltatott 8 epizódnyi alapanyagot –, egyúttal felpezsdíteni a történetet, mégis ellenkező hatást váltanak ki. A húzd meg, eredsz meg dinamikájú románc gyötrelmesen elnyújtott, így sok néző valódi kegyelemdöfésként éli meg az érzelmek diadalát.
![]() |
Anthony és Kate kapcsolatának alakulását számtalan, többnyire érdektelen cselekményszál szakítja félbe, melyek többsége csupán azt a dramaturgiai célt szolgálja, hogy húzza a – többnyire túl hosszú – játékidőt. Eklatáns példája ennek Lady Whistledown, akinek leleplezésével a széria egyik fő titka foszlott szerte. És habár az igazi Bridgerton-féle világnak szerves része Julie Andrews/Hámori Ildikó narrációja, Lady W. létjogosultsága erősen megkérdőjelezhetővé válik, hiszen módszertana megismerésén túl figurájához nem kerülünk közelebb. Lady Danbury karaktere kiemelendő: Adjoa Andoh még a királynőnél is előkelőbb, tiszteletet parancsolóbb; éles és csípős megjegyzéseinek köszönhetőek a sorozat legszórakoztatóbb jelenetei.
A látványvilág továbbra is grandiózus, még több a luxus, az élénk, de ezúttal ízléses színű jelmezek szemet kápráztatóan vegyülnek a cukorkaszínűekkel. Gyönyörű termekben, buja kertekben sétálnak szereplőink, miközben minden helyiségre jut egy asztalnyi desszertköltemény. A Vitamin String Quartet dallamai üdítően tudnak hatni a cselekményre az olyan jelenetekben, mint amilyen a Rihanna Diamonds c. slágerének áthangszerelt verziójával aláfestett bál, amelyen a királynő kiválasztja a szezon gyémántját.
A Bridgerton folytatása elmarad elődjéhez képest: fő karakterei nem szerethetőek, és egymás utáni sóvárgásuk túlzott hosszúsága miatt tartalmilag kiüresedik a románc. Habár a látványvilága és a színészei továbbra is lenyűgözőek, ez a széria elveszítette nélkülözhetetlen esszenciáját: a mindent elsöprő, euforikus romantikát. A Bridgerton-világ részesévé válni még mindig csodás, de tegye a szívére a kezét, drága olvasó: ez valóban elegendő?
A sorozat adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található.