Körülbelül a kiállítás felénél járunk a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum földszinti terében, amikor e nagyszerű cégnevekkel szembetalálkozunk, s ez az a pont, ahonnan a tárlat hátralévő része egyre inkább dús gyermekkori emlékekkel telítődik. Hangulattal már kevésbé – de ez jelen esetben a bemutató érdeme -, ugyanis a ránk szakadó szocializmusban a gyermekjátékok lelőhelyei is a felépítmény sivárságát öltötték magukra. Vége a meghitt hangulatú mesebirodalmaknak, a szöszmötölős technológiával előállított játékszercsodáknak, de főleg vége a kereskedelem vevőbarát aurájának. Még akkor is, ha a csalárd tábla szíves mosolyt és kedvességet ígér a vevők türelméért – arra vajh’ miért is volt oly roppant szükség?

Itt, a földrajzi középen nincs látványos áruhiány, ellenben van szánalmasan esetlen, rosszul szabott kék formaruhába bújtatott eladó-elvtársnő (bábu), és van kiállításrendezői humor: a „játékbolt” falát vörös színűre festették, igaz, fel is kellett dobni valamivel a kopottas darabok tárát. Mert azért persze látjuk az érem másik oldalát: az ötvenes évekből származó kicsi babakocsik például minden bizonnyal több családot is kiszolgáltak, s a babaedény készletek sem a porcelángyár kemencéiből kerültek ekkor már a polcokra, hanem a Játékáru Értékesítő Nemzeti Vállalat valamelyik fémlemez-műhelyéből, melyeket aztán a Bőr-, Sport-, Üveg- és Játékkereskedelmi Központ osztott el az országban. (Innen is látni, micsoda hagyománya van a rémes és hosszú cégneveknek hazánkban!)

Az ezt megelőző rész egy álomvilág, a tündéri enteriőrök, továbbá a játékkereskedelem kezdeteit és múltját eszünkbe véső, ódon hatású tablók (a miliőérzékeltetés nagy erőssége a múzeum rendezőcsapatának) pihe-puha gyermekszobák világát rekonstruálják a barátságos  üzlethelyiségekből hazakerülő csodákkal. (Itt a kedvencem egy hihetetlen módon épen maradt faroller.)

Közben okosodunk és álmélkodunk, például azon, hogy már 1685-ben működött játékbolt Németországban, hogy Párizsban 1889-ben négyszáz (!), játékot áruló boltocskát számláltak, s hogy közben mi sem maradtunk le nagyon Rippel Károly jóvoltából, aki 1835-től állt a vevők szolgálatára. Hamarosan követték őt a többiek – Brunner, majd a Rothauser és a Konta testvérek -, némelyik üzletnek illő nevet is adtak: „Gyermek éden”, „Tündérlak”, a legnagyobb viszont az „Árkád játékáruház” volt a Rákóczi és a Síp utca sarkán.

A következő század elején kiírták a pénztár mellé, hogy „Kéretik azonnal fizetni!”- furcsa népek járhattak ide. Lehet, hogy azért, mert itt lehetett kapni A megvadult gépkocsi vezető című társasjátékot, egy másik helyen, Liebner bácsinál viszont dugós puskából volt príma a felhozatal. Ezekre kevésbé, de a kicsinyített, asztali Singer varrógépre – mint műtárgyra – igencsak fájt a fogam.

Aztán lassan elérkezünk „a tanácsi irányítású”, 1979-ig működő FŐBUHA és „az állami áruházak játékbirodalmait” ismertető táblákig, majd azt is megtudjuk, hogy 1962-ben rendezték hazánkban az első játékkiállítást. Csak semmi céltalan ábrándozás! Nem a tervezők beváltatlan álmai kerültek az érdeklődés kereszttüzébe, hanem a kapható áruk.

Tovább lépve egyre ismerősebb a főleg NDK-s és lengyel kínálat, s az enteriőrök is egész jól idézik a hajdani napközis termeket. Kifelé haladva, az utolsó vitrinek mellett „A Triál bukásáról” olvashatunk (1978), aminek messzemenő következménye lett, hogy itt maradtunk játék nélkül. A 80-as években aztán az utolsó mohikánok is bedobták a törölközőt, mert „a magyar játékgyártás nem tudta felvenni a versenyt a külföldi piacokkal. A játékboltok megszűntek, vagy az új helyzethez igazodva átalakultak.”

A kiállítás kedvet csinált, hogy pár nap múlva bemenjek egy nem túl nagy, belvárosi játékboltba. Talptól a tetőig katonás rendben mérhetetlen mennyiségű színes doboz sorakozott a falak mellett és a térbe állított gondolákon. Egyetlen zug sem maradt homályban, az éles neonfény mindent bevilágított. Pont olyan volt, mint egy városszéli elosztó központ.