A metró gyerekkoromban állandó kaland volt. Szerettem, ahogy a Pillangó utcánál belefúrta magát az alagútba, borzongva igyekeztem átérezni annak jelentőségét, ahogy a Kossuth tér és a Batthyány tér között átfut a Duna alatt, és – mint, gondolom, sokak – sokszor próbáltam elképzelni, mi van a Déli pályaudvaron túl, abban a titokzatos birodalomban, ahová szigorúan utasok nélkül tűnnek el a szerelvények, hogy azután a peron túloldalán újra feltűnjenek, és megkezdjék hosszú útjukat a város alatti örökéjben, az Örs vezér tere nappali világa felé. De volt egy állandó terminológiai problémám: vajon azon az utolsó egymegállónyi szakaszon, ahol a metró a felszínen halad, egyáltalán metrónak tekinthető-e még, avagy metróságát az alagútban hagyva kissé suta vonattá lényegül (a problémát árnyalta, hogy ezt a távot a szerelvény többnyire lépésben tette meg, mintha dübörgő suhanása csakis a mélységre korlátozódna, másrészt a sínek mellett, a remíz épületének rácsos ablakain hosszú sorban ismétlődött a felirat: „METRÓ, METRÓ, METRÓ…”).

Ez a gyerekkori dilemmám idéződött fel bennem, ahogy Dmitry Glukhovsky új regényét, a Posztot olvastam. Glukhovsky a Metró-univerzum megteremtésével robbant be (azon ritka esetek egyike ez, mikor indokoltnak vélem ennek az elkoptatott zsurnalizmusnak a használatát) a posztapokaliptikus zsánerirodalom világába, és ennek az univerzumnak a csiszolásával, továbbvitelével, majd részben kollektívvá tételével biztosította be helyét – egyszerre lett ismert író, a Metró-univerzum köré szerveződő alkotói közösség vezérigazgatója, körülrajongott celeb (akit állítólag még Putyin is meghívott magához villásreggelire, amit Glukhovsky persze állítólag elutasított), talk-show-k szellemes szereplője, sznob irodalmi fesztiválok provokatív kővendége – és ez a rengeteg szerep előbb-utóbb alighanem kissé terhessé vált számára. Többféle könyvet is írt a Metró-kötetek mellett, de sem cyberpunk regénye (FUTU.RE), sem inkább zavaros, mint csavaros elveszett és megtalált rejtélyes kézirat-története (Szürkület), de még a pelevini svádájú Orosz népellenes mesék sem lettek annyira átütő sikerek, mint az atomháború utáni moszkvai metró alagútjaiban és rémálomszerű terein játszódó sajátosan lidérces, ötleteket ötletekre halmozó underground-pikareszkek.

Glukhovsky az utóbbi években sokszor elmondta: a maga részéről végzett a Metróval. Részben ezért nyitotta meg bezárt világát más írók előtt, és a trilógia harmadik kötetével (Metró 2035) mindent elmondott, amit ez ügyben el akart mondani (a lezárás és lekerekítés manifeszt igénye miatt messze ez a sorozat leggyengébb része, persze ez a regénysorozatok gyakori gyenge pontja). A Metró-univerzum pedig tovább burjánzik, mintegy félúton két másik nagy orosz fikció-univerzum mellett: kevésbé centralizáltan és üzletiesen, mint a Lukjanyenko-féle Őrség-univerzum egyre gyengébb termékei, de professzionálisabban, mint a Sztalker-univerzum izgalmasan burjánzó, ám roppant egyenetlen színvonalú alig szerkesztett fan-fictionje.

A Posztban Glukhovsky visszatér a posztszovjet posztapokalipszishez, de a felszínre hozza a metrót – az alagutak klausztrofóbiás világából kiemelkedve itt egy lidérces rémvonat körül bonyolódik a cselekmény. A világ hasonló, de nem ugyanaz, mint a Metró világa – itt kissé félrevezetőnek érzem a kötet fülszövegét, amely szerint a regény a Metró világát „tágítja ki”. Részben azért, mert érezhetően egy másik lehetséges közeljövőben járunk, ahol nem globális atomháború, hanem polgárháború döntötte romba Oroszországot, másrészt pedig (és talán ez a lényegesebb) ez a felszíni világ sokkal szűkebb, korlátozottabb, provinciálisabb, mint a Metró roppant falak, betongyűrűk és keszonzsilipek határolta önmagában is egész világa. Míg a Metró hősei folyamatosan vándorolnak, új és új birodalmakba, téveszmékbe, veszedelmekbe és dilemmákba botlanak sajátos odüsszeiáik során, addig a Poszt egyetlen helyszínen, a halott és halálos Folyó (amit egykor Volgának hívtak) utolsó hídjának tövében álló őrhely-településen játszódik. A külvilág esetleges. A távoli Moszkvából – amelynek végvára a poszt, egy egykori gyártelep – alig-alig érkezik a szükséges élelem, alig-alig érkezik információ. Moszkva magával van elfoglalva, Moszkva nem válaszol, ha pedig válaszol, válaszai értelmetlenek. A híd túloldala pedig – nos, a totális ismeretlen. Senki nem kelhet át a hídon, a mérgező ködön, ami az acélt éppúgy felzabálja, mint az élő húst. Hic sunt dracones – itt sárkányok laknak, ahogy egyes középkori világtérképeken a terra incognitát, a felderítetlen földeket feliratozták. És persze, az ismeretlen mindig egyszerre fenyegető és vonzó. Régi, talán az egyik legősibb toposz.

Glukhovsky egy interjújában „farmernadrágos Dosztojevszkijnek” nevezte magát, amiért a Metró hősei sokat vívódnak és lamentálnak. Nos – persze, illő iróniával kezelve ezeket az irodalmi jelzőket – a Poszt inkább csehovi: iPhone-os Csehov egy olyan világban, ahol tétova emlékké kopott már a térerő. Az isten háta mögötti település küszködve éli időtlen mindennapjait, az öregek ebbe már régen belenyugodtak, de a fiatalok elvágyódnak, vonzza őket az ismeretlen, a más, legyen az akár a hídon túl („Na és mi van ott, a híd túlsó oldalán?” – hangzik a regény kezdőmondata), akár az idealizált Moszkvában, a távoli nagyvárosban, ahol a hírek szerint virágzik még a civilizáció, játszanak a színházak, tele vannak a kerthelyiségek, üzemelnek a kórházak.

Aztán persze elkezdődnek az események, amelyek feldúlják a kelletlen rutinokat. Előbb Moszkvából érkeznek nyalka katonák, hogy a hídon átkelve meghódítsák az Ismeretlent (és összetörjék a főhős, a tinédzser Jegor reménytelen szerelmi ábrándjait), utána különös, magányos ember érkezik a túloldalról, egy süket prédikátor, aki csak beszél, de nem hall (kicsit, mint maga Moszkva). Majd megérkezik a vonat is, egy irdatlan, ijesztő szerelvény, és áthaladást kér és követel, keletről Moszkva felé, az ismeretlenből az ismertnek vélt idegenbe. És persze, semmi sem az, aminek látszik, semmi sem az, aminek állítja magát.

Maga a történet tulajdonképpen felejthető. Megtudhatjuk, hogy az információ társadalmában a propaganda, az agymosás, beszédnek tűnő mintha-beszéd milyen pusztító lehet – Romero klasszikus harapós zombijai, illetve a Térség-sorozat köpködős zombijai után végre megkapjuk a hadoválós zombikat, akik a szó szoros értelmében is lyukat beszélnek áldozataik hasába –, és megtudjuk, hogy minden hatalom alapvetően hátsó szándékainak halmaza. Hogy fiatalon az embernek mindenféle álmai vannak, de ha nagyon muszáj, óriási áldozatokat is képes hozni olyasmiért – a szeretteiért, addig természetesnek, ezért unalmasnak érzett közösségéért, valami elvont emberségért –, aminek fontosságát addig észre sem vette. Hovatovább azt is megtudhatjuk, hogy a szerelem szép dolog, de sokszor fáj.

A szöveg mégis egyben van. Nem igazán a történet miatt – bár kétségkívül kalandregényt olvasunk –, hanem a hangulat miatt, amit Glukhovsky meglehetős érzékkel fest fel (és M. Nagy Miklós igen ízesen-szagosan tolmácsol). A Poszt – ha lefejtjük róla az apokaliptikus díszleteket – eléggé ismerős lehet. Mindennapjai bármely kelet-európai rozsdaövezet mindennapjai, már-már kényelmessé vált, de legalábbis belakott gondjai-bajai, személyes feszültségei, vágyai és álmai. Éppen azért lidércesek, mert nincs bennük semmi fantasztikus, semmi valóságon-túli. Glukhovsky igen fegyelmezetlen, mondhatni, hányaveti író (hogy ez mennyiben tudatos, mennyiben spontán, ne firtassuk). Vannak remekül megformált alakjai, mint például a főhős mostohaapja, a poszt parancsnoka, a kiürült, alkoholista, korrupt, agresszív egykori katona, a mackónadrágos zsarnok, aki mégis több helyi Übünél, és az egymásra halmozott klisék mögött lassan háromdimenziós, izgalmas figurává válik, illetve (legalábbis számomra) teljesen érthetetlen szereplők, így a főhős anyja, a jövendőmondó cigányasszony, akit a költészet mozgat, és olyan, mint egy Brecht-darab tézisszereplője, akinek tábla lóg a nyakában: „Én csak azért lettem kitalálva, mert az író mindenképpen Jeszenyin-verseket akart beleszőni a szövegbe”. Maga a főhős, Jegor, a zenészi álmokat dédelgető, lázadozó, esetlen kamasz – akit némi rosszindulattal a Metró Artyomjának ifjabb és naivabb változatának gondolhatunk – ide-oda ugrál a papírfiguraság és a hús-vérség közötti határvonal két oldala között (amit amúgy sokszor nehezebb átlépni, mint a halálos Volga folyót) – többnyire inkább didaktikus, mint öntörvényű, inkább idegesítő, mint szerethető. De talán éppen az idegesítőség a lényeg.

Glukhovsky vélhetőleg idegesítő könyvet akart írni – és ez sikerült. Néha rossz értelemben is, de inkább jó értelemben. A szöveg nyomot hagy – nem, nem a történet, még csak nem is a „mondanivaló”: a történet a kötet elolvasása után már pár héttel feloldódik a legkülönfélébb posztapokaliptikus regények szövevényében (már ha az ember, mint én, nagyobb mennyiségű posztapokalipszist fogyaszt azzal az igénnyel, hogy így tegye viszonylagossá a preapokaliptikus valóságot), kölcsönhatásra lép azokkal, összegabalyodik. Volt valami vonat. Zombik. Moszkva távol van. Isznak. Nagyon oroszok. Olyanok, mint mi.
A mondanivaló pedig banális.

A regény mégis működik. Eléggé jól. Éppen azért, mert Glukhovsky nem akarja görcsösen működtetni, nem érdekli, hogy irodalompolitikailag korrekt legyen, pimasz, és mer közhelyes, sematikus lenni, elébe menni a kifinomult kritikai pofonoknak. Posztmodern ponyva, FPS-filozófia, képregény-bölcsességek, versek és versikék, szentimentalizmus és brutalitás, pazar hangulatfestés, triviális fordulatok és zseniális félmondatok – van itt minden. Azt hiszem, megosztó, mint maga a műfaj. Sokak szerint nem is irodalom. Nekem, aki a Bibliából János Jelenéseit tartom a legizgalmasabb szövegnek, és kifejezett, bár kissé meglepett örömmel fogadtam Bob Dylan irodalmi Nobel-díját, tetszett. Sok Metró-rajongónak alighanem csalódás: a felszín (jóllehet ködös) fényei szikárabbá, szürkébbé teszik a szerelvényt. És lassabban is döcög, ahogy a metró a Pillangó utca és az Örs vezér tere között.

Lesznek, akik elolvassák, és azt mondják majd: na, ez is elvesztegetett idő volt. Ez pontos. A Poszt valahol arról az időről szól, amit elvesztegetünk.