Az élet könyve

Hogy az új évezred nem a 2000., hanem a 2001. esztendővel vette kezdetét, emlékeim szerint sem az átlagpolgárt, sem pedig a művészek zömét nem zavarta. Számos apokaliptikus vízió látott ekkortájt napvilágot, mely – a jövendölt világégés előtti – utolsó napot 1999. december 31-re datálta, függetlenül attól, hogy az hivatalosan egy évvel későbbre esett. Hal Hartley Az élet könyve címre keresztelt víziója egy ebből a sorból – a filmben egy modernkori Jézus Krisztus (Martin Donovan) látogat New Yorkba, hogy a Sátánnal (Thomas Jay Ryan) vívott nemes szellemi csatában – Mária Magdolna (P. J. Harvey) erkölcsi támogatását élvezve – megmentsen még pár igaz lelket a világvége előtt.

Az élet könyve

Hartley filmjének igazi varázsa az ezeréves történet és az ezeréves szimbólumok modernizálásban rejlik. A hét pecsét egy laptopban várja, hogy feltörjék; Magdolna Jézus titkárnője; a Sátán sértett munkanélküli, akit kirúgtak a munkahelyéről; a hitviták egy bárpult mellett lángolnak fel; Jézus kelletlen és depressziós; az Armageddon egy jogsegély iroda neve, stb. Teológiai szatírának lehetünk a szemtanúi, melyet egy fausti történet árnyal tovább: a Sátán a jóságos bárpincérnő lelkéért cserébe lottónyereményt ajánl egy mániákus szerencsejátékosnak. Megkezdődik a visszaszámlálás, a versenyfutás az idővel: a tét az emberiség és a pincérnő üdvössége.

A világvége hangulathoz jól illenek a kézi kamerával felvett, zaklatott, szürkés-barnás, elmosódó, impresszionista festményekre hajazó képek és a „thrilleresre” hangszerelt zene. A film végére mégsem jutunk sajnos sehová: a történet – remek részmegoldásai, ironikus felütése ellenére – az emberiségről való melankolikus filozofálgatásba fullad.

Az ismeretlen kód

Michael Haneke is rólunk gondolkodik Az ismeretlen kód című, mozaikos szerkesztésű mozijában. Ez azonban csupán a film „belbecse” – az osztrák rendezőt ebben az alkotásban sem hagyja nyugodni a „külcsín”, azaz a mozgóképpel mint formanyelvvel történő kísérletezgetés. A szerkezet fragmentált: az egyes történetek – melyeket egy-egy szereplő kapcsol össze egymással – még azelőtt befejeződnek, hogy megnyugtató véget érnének. Van, hogy egy mondat közepén, vagy épp akkor, amikor a kamera már egy másik témára kezdene fókuszálni az adott jelenetben. A színésznőt alakító Juliette Binoche-nak hála Haneke kedvenc gumicsontja is előkerül: bizonyos szcénákban el kell telnie adott időnek, hogy a néző rájöjjön, nem a „valóságot” látja, hanem azt a filmet, melyet hősnőnk éppen forgat.

Tartalmilag is ez a viszonylagosság Az ismeretlen kód „üzenete”. A romániai nő, aki Párizs utcáin koldul, hazatérve megbecsült – igaz, szegény – tagja a társadalomnak (ahogyan tőle irtózik egy francia állampolgár, ő ugyanúgy tart attól, ha pénzt kell adnia egy roma asszonynak). A fekete fiú apja hiába gyógyító Maliban, ha Párizsban „csak” taxit vezet; ugyanígy: a francia színésznő (Juliette Binoche) csak a saját közegében érezheti magát biztonságban, a metróra szállva máris kiszolgáltatott az arab utcagyerekeknek.

Az ismeretlen kód

A multikulturális világok között az összekötő kapocs a színésznő fotóriporter barátja (Thierry Neuvic). Ő az, aki tudja, hogy milyen Koszovó és Párizs, a háború és a béke, a szegénység és a viszonylagos jólét, és ő az, aki – egészen az egyik utolsó jelenetig – a kódot is ismeri, a szónak mind a konkrét, mind pedig az átvitt értelmében. A film központi metaforája nem más, mint a színésznő lakásának kapukódja (melyet Binoche időnként megváltoztat), ami természetesen a nyelvi- és a kulturális kódok szimbóluma is.  

A kulturális kódok különbözősége Bigas Luna sziporkázó vígjátékában, az Aranyherében is konfliktus tárgyát képezi. A tisztes szegénységből származó Benito (Javier Bardem) egy szerelmi csalódást követően „siklik ki”, és válik igazi csődörré, aki férfiúi vonzerejét használja fel arra, hogy feljebb jusson a társadalmi ranglétrán. Építési vállalkozóként még egy gazdag bankár lányát is képes elvenni, mi több, ügyeletes szeretőjét rábírni arra, hogy az apósával hetyegjen, csak hogy egy beruházását megvalósíthassa.

Aranyhere

A film szüzséje a XIX. századi francia realista nagyregényekre emlékeztet (a szex segítségével történő felemelkedés egy másik társadalmi rétegbe, majd a hős előre megjósolható bukása), Bigas Luna azonban nem tragédiát, hanem vérbő komédiát kanyarít a Salvador Daliért és Julio Iglesiasért rajongó macho történetéből. Ebben – a gördülékeny és szellemes párbeszédeken túl – legfőbb segítségére zseniális főszereplője, Javier Bardem van, aki valósággal lubickol a szerepben: a közönségességről és a gátlástalanságról is képes elhitetni a nézővel, hogy lehet mindkettő pozitív, megnyerő és szerethető tulajdonság.

Az Aranyhere nem bír túlzottan bonyolult szimbolikával és tanulsággal – nem kell freudista pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy kódoljuk, mit is jelképez a főhősnek azon késztetése, hogy övé legyen a világ legmagasabb toronyháza. Az egyik legszórakoztatóbb és leginnovatívabb tanmese arról, hogy a szerencse forgandó, meg hogy szexuális vonzerőnk idővel megkophat, ezért nem célszerű mindent erre a lapra feltennünk.

Kapcsolódó cikkünk:
Hungler Tímea: Határsértők / 15 éves a Cirko-Gejzír 1. rész