II. OPEN Nemzetközi Közösségi Színházi Fesztivál / MU Színház
2017.01.12.

Van-e összefüggés egy társadalom általános lelkiállapota és egy olyan színházi fesztivál látogatottsága között, ahol több előadás éppen erről a lelkiállapotról ad nem könnyen elviselhető kórképet? JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Jó, a kérdés költői, persze, hogy összefügg társadalom és színház, minden szinten, minden értelemben. Másképp mondva: engem csak az a színház izgat, ami legalább is érdeklődik a társadalom iránt, különben csak üres dísz az egész, az meg vitrinbe való, nem színpadra. És beismerem, a kérdésben sugallt válaszom is (némileg) álságos, de azért nem teljesen megalapozatlan. A Sín Kulturális Központ és a MU Színház által közösen szervezett, 2016 novemberében a MU-ban másodszor megrendezett OPEN Nemzetközi Közösségi Színházi Fesztivál programjai – hat napon át hét színházi előadás, melléjük filmvetítés, workshop, drámainstruktorok bemutatkozása társult – közül csupán két előadást láttam a helyszínen, de hasonló volt a benyomásom, mint egy évvel korábban

Arra gondolok, hogy csupa kedves ismerőssel nézem a produkciókat, ami önmagában nem baj, sőt, de üzenet értéke vitán felüli. Egyrészt mintha az utóbbi években a közösségépítést profilja homlokterébe toló MU Színháznak, meg az erről a vagy létező, vagy létrehozandó közösségről a színház eszköztárával beszélni akaró OPEN szervezőinek nem sikerülne igazán megszólítani azokat, akiké kellene, hogy legyen ez az egész rendezvény. Másrészt meg olyan ez megint, mint amikor az ember megnézi a Panodráma vagy a Krétakör (és a sor folytatható) nagyfokú szociális elkötelezettségről tanúskodó projektjeit, és a nézőtéren körbepillantva megint csak a(z elv)barátait látja, azokat viszont egyáltalán nem, akiknek tényleg lövésük nincs, mi fán terem a szolidaritás, a demokrácia, az alapvető szabadságjogok, hogyan lehet közösen gondolkodni tabutémákról, és így tovább. Ha ezt az akadályt sikerülne tartósan megugrani, sokkal beljebb lennénk.

Jelenetek a Lady Lear című előadásból
Jelenetek a Lady Lear című előadásból

Én most itt szándékosan szűkítem a kört, és a továbbiakban csak a Káva Kulturális Műhely Lady Lear meg a Mentőcsónak és a Stereo Akt Cím nélkül című koprodukciójára fókuszálok (bár Ivana Müller We Are Still Watching – interjúnk a rendezővel itt olvasható - című, az egymásnak ismeretlen nézőket közösséggé gyúrni akaró előadása, vagy a tavalyi fesztiválról egy aukció keretében idénre beejtőernyőző, a tényleg minden eladó filozófiáját képviselő CMMN SNS PRJCT – részletek itt: is bizonyos fokig beleillik a sorba). Akárhogy is, nem csak a fent említett hiányosságok miatt jár gyerekcipőben nálunk ez a dolog, és ez nem szégyen, hanem tény. Szerencsések vagyunk, hogy egyesek felismerik, hogy a részvételiséget illetően azoknak is bőven van még mit tanulni, akik amúgy magukat szociálisan érzékeny lényként definiálják (lásd a SAJÁTszínház rendkívül izgalmas kezdeményezését). 

A Lady Leart meg a Cím nélkült több láthatatlan vonal is összekapcsolja egymással annak ellenére, hogy a két előadás eltérő problémákról beszél eltérő eszköztárral. Fájdalmas pontokat érint mindkét előadás, és a nézőt arra kényszeríti, hogy valóban figyelmes tekintetet vessen olyan, szó szerint utcán heverő témákra, mint amilyen az időskori kiszolgáltatottság vagy a lakhatási szegénység. Kényelmesebb elfordítani a fejet, de a színház sűrített valósága nem enged kibújni a torokszorító helyzetből, azt majd megtehetjük újra, amikor kilépünk a MU kapuján. Épp a választott téma kényelmetlen volta magyarázhatja a mindkét előadásban felcsillanó vagy éppen tolakodó humort: valahogy muszáj elviselhetővé tenni az elviselhetetlent. Közös pont a dolog „befejezetlensége”, minden valamirevaló részvételi előadás esszenciális jellemzője: a próbateremben nem zárul le a munka (igen, tudom, a „normál” színházban sem, közben meg a napi gyakorlat mutatja, hogy nagyon is), hiszen nincs ott a néző a maga szeszélyes, kiszámíthatatlan reakcióival, támogató vagy éppen ellenséges hangoltságával. Ettől aztán mindkét általam látott előadásnak volt egy nem feltétlenül zavaró, de letagadhatatlanul jelen lévő work in progress bukéja. Azt meg, hogy ezeket az előadásokat szerintem kiknek kellene nézni azok mellett, akik nézik, már túlragoztam, de akkor most a szociális minisztérium döntéshozóit nyíltan is ide utasítom, hátha megértenek valamit abból, mi a magyar ma.

Az például kiderül a Lady Learből, hogy megöregedni ebben az országban nem (sem?) nagyon érdemes. Egy olyan téma, amiről egy elöregedő társadalomban, a békés jólét lassú építgetése helyett a mindennapos túlélésre specializálódó polgároknak muszáj lenne gondolkodni, miközben komoly, okos szó alig esik a témáról. A Káva Kovács Dániel Ambrus rendezte előadása a színészek improvizációi nyomán született egyszerű, kompakt jelenetekben mutatja meg a 78 éves anya és három fia banálisan hétköznapi, ha nem is vérre menő, de életfogytig tartó küzdelmét.

A képek forrása: Káva Kulturális Műhely
A képek forrása: Káva Kulturális Műhely

Ebben a történetben nem csak az idős asszonyt ábrázolják – akit, és ez igazán remek ötlet a szükséges és kívánatos távolság megteremtéséhez, a három fiát is megszemélyesítő három színész (Sereglei András, Gyombolai Gábor, Bori Viktor) játszik felváltva – kiszolgáltatott helyzetben, hanem az összes szereplőt sikerül belesodorni egy-egy olyan szituációba, amikor azok tanácstalanul, kezüket széttárva fordulnak felénk. Gabi néni irányító típus, egész életében másoknak dirigált, de nem csak emiatt viseli nehezen, ahogy a stroke-ja után gyökerestül felfordul az addigi életvitele. A három felnőtt fiúnak megvan a maga baja, az egyik Brüsszelben próbál valami szabad szemmel is értelmezhető pénzösszeget összekaparni (Gyombolai Gábor), hogy legalább a fiának (Kardos János) jobb legyen, ha már neki ilyen rossz. A másik (Bori Viktor) a feleségével (Milák Melinda) éppen az első gyermekük érkezése körüli izgalomban él, amibe nagyon nem illik a mama körüli 24 órás szolgálat, a harmadik meg (Sereglei András) kitartóan, ám némileg ingerülten ápolja és őrzi Gabi nénit, ám a kényes egyensúlyt apró darabokra töri, amikor egy váratlan munka miatt lelép a képből. 

Érdekes és érthető a fiúk reakciója: árulást kiáltanak, megindul a nagy össznépi körbehibáztatás, jönnek a jobbnál jobb önfelmentések, egymás lájtos és kevésbé lájtos mocskolása meg a felelősség áthárítása – ebben tényleg világbajnokok vagyunk. Az unoka (nem nagyon fűlik a fogam a Lear királyra való lefordításhoz, de jó, legyen akkor ő Cordelia kortárs magyar kiadása) próbálna segíteni, de kísérletei elég erőtlenek; megjegyzem, azok is, amikor hozzánk fordul és tőlünk kér tanácsot, de ezt tudjuk be pillanatnyi indiszpozíciónak. Közben pedig zajlik az élet, sírnivalóan mulatságos, de főleg nagyon ismerős szituációk sorjáznak. Kis dolgokra kell gondolni, a tévé csatornakiosztásának megváltozása elindította armageddonra, egy különösen makacs ásványvizes üveg kibontására, vagy arra, hogyan is érünk hozzá egy öreg testhez, szóval csupa olyasmire, amit amikor átélünk (mert ne legyenek illúzióink, mindannyian megéltük, megéljük, meg fogjuk élni ezeket a pillanatokat), biztosan nem kacagunk ilyen felszabadultan, mint itt.

A Lady Lear amellett, hogy szembesít önmagunk, vagyis a Gabi nénihez képest ún. fiatalok elképesztő oda nem figyelésével, türelmetlenségével, ingerültségével, azt is szépen rajzolja meg, hogy néha szülőnk is tud teljességgel elviselhetetlen lenni. (A mi kiscsoportunkban megbotránkozott pillantások kísérték az egyik néző hozzászólását, miszerint bizony van olyan pillanat, amikor az ember utálja a saját anyját is.) A külső körülmények a felelősek minden rosszért, persze, de a Lady Lear megtanít elszámolni tízig, mielőtt kicsúszik az ember száján valami, amit utána évekig, évtizedekig bánni fog. Meg arra, hogy bármilyen nehéz, de igenis a gyerekeknek kellene egymással szóba állni és hajolni ahelyett, hogy egymást és az anyjukat kínozzák és hibáztatják. Az orvos (Takács Gábor) sokat látott, semleges, de nem közömbös moderátorként ad ötleteket és tanácsokat, de nem folyik bele a harcba se tettel, se szóval.

Jelenet a Cím nélkül című előadásból
Jelenet a Cím nélkül című előadásból

Az előadás erősen épít a néző személyes jó és rossz tapasztalataira, és tulajdonképpen valami hasonló történik a Szputnyik-örökös Mentőcsónak és a Stereo Akt Boross Martin rendezte, Cím nélkül című előadásában is. Ebben a „hajlék-kaland-játékban” természetesen a lakcím hiányzik az egyenletből: a lakhatási szegénység áldozataira irányítja a figyelmet a színházi társasjáték, ami a nagysikerű, és ma már állíthatjuk, műfajteremtő Szociopoly óta branddé vált. Az alapstruktúra változatlan: csapatok vannak, (legtöbbnyire) téttel bíró helyzetek, ahol közösen kell döntést hoznunk, és egy szakértő (itt a közeget kiválóan ismerő Szenográdi Réka szociális munkás), aki általában kiábrándító és tényszerű kommentek révén szembesít saját naivitásunkkal vagy akaratlanul is elkövetett súlyos tévedéseinkkel. A márkanév persze kötelez, és az ember óhatatlanul is viszonyít meg méricskél a korábbi élményekhez: most úgy tűnik, hogy ebben a zsánerben a Mentőcsónak rendkívül otthonosan mozog, ismeri a határokat és a lehetőségeket, és képes megújulásra is.

Míg a korábbi játékok során egy-egy csapatot különböző, kétségbeejtőbbnél kétségbeejtőbb szituációkba sodortak a szervezők, ahol közös bölcsességgel kellett megtalálnunk a nem létező kiutat, a Cím nélkül részben más utat választ. Három csapat van, mindegyiknek sorsolás útján „jut” egy hajléktalan, akit a játék során irányíthat. Igen, hangozzék bármilyen bizarrul, de mégis élő, beszélő, hús-vér bábukat kapunk, akikkel kényünkre-kedvünkre játszhatunk, akikkel kapcsolatban a sorsukat, életüket akár végzetesen is befolyásoló döntéseket hozhatunk. Veszélyes, ugyanakkor a lakhatási szegénység valódi áldozatainak össztársadalmi tárgyiasítását tekintve meglehetősen pontos  gesztus, nem is nagyon tudok szabadulni a Sims életszimulációs játékkal való hasonlóság ideájától. Meg attól a nyomasztó érzéstől sem – ami a Szociopolyt nézve, benne részt véve katartikus pillanatot okozott –, hogy bár rendre útelágazásokhoz terelnek, de valójában soha nincs jó választás, hiszen a pillanatnyi fellélegzést általában egy kőkemény gyomros követi. A pillanat örömének (?) élés amúgy áthatja a lakhatási szegénység áldozatainak életét: a tegnap ködbe vész, a holnap bizonytalan, csak a most van.

A három báb három tipikus élethelyzetet prezentál. A 40 éves Ferenc (Szabó Zola) pár rossz döntést követően jutott ide, az 57 éves József (Balog Gyula hajléktalanjogi aktivista, maga is hajléktalan) a rendszerváltás után lett munkanélküli, és sok tízezer társához hasonlóan innen vezetett egyenes út a végleges lecsúszáshoz, a 22 éves Zsófi (Kőszegi Mária) családon belüli erőszak áldozataként került utcára. A játék célja: egy pályázat esélyt ad arra, hogy újra legyen a szereplők feje fölött fedél, ám ehhez jelentős összeget kell összespórolni. Csakhogy az élet nem vár összetett kézzel a benyújtási határidőig, rokonszenves szereplőink nagyon is valóságos szituációkba keverednek, a mi győzelemhez mint egyedül elfogadható megoldáshoz szokott társadalmunk, akarom mondani, társaságunk meg lassan kapiskálni kezdi, hogy rossz és rosszabb döntés között kell mérlegelnie.

A képek forrása: Stereo Akt
A képek forrása: Stereo Akt

Az előadás felér egy gyorstalpaló kurzussal a mai magyar valóságról. Tapinthatóvá válik a házmesterország minden baja-bűne, kapunk itt mindent az élet-halál uraként viselkedő BKV-ellenőrtől a perverz kukkoló nehezen visszautasítható ajánlatán át az agyban-lélekben eltemetett tegnapból érkezett váratlan segítségig bezárólag. Mindegyik jelenet egy-egy éles késszúrás, ami hol életfontosságú szervet talál el, hol kimetszi a daganatot, ami – mint a mesében – azonnal újranő. A Cím nélkül leginkább felkavaró tanulsága inkább a formából adódik, mint a bemutatón még kissé iskolásan felmondott tartalomból: milyen rettentő könnyen mondunk ítéletet egy másik emberről, milyen gyorsan tárgyiasítjuk embertársainkat, milyen vékony a határvonal ember és embertelenség között.

Közös pontokat soroltam korábban, zárásképp álljon itt még egy. A szegény öregek meg a gyorsan öregedő szegények is feltétel nélkül osztoznak egy érzésben, ez pedig a szégyen. Szégyellik állapotukat, azt, hogy nincs kapaszkodó, se remény, gyakran önmagukat hibáztatják azért, ami velük történt. Pedig ha valami, ez tévedés a javából. Egy olyan típusú hiba, ami könnyen orvosolható. Velünk és általunk.