Ferdinand von Schirach: Terror / Kamra
2016.10.19.

Tárgyalótermi drámának álcázott laboratóriumi kísérletet mutatott be a Katona József Színház. A látottak megerősítik azt a feltételezésünket, hogy vannak kérdések, amikre se igennel, se nemmel nem lehet jól válaszolni. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

A jajveszékelésnek nincs értelme. Ha valaki komolyan meg akarja előzni a további terrorcselekményeket, akkor meg kell próbálnia feltárni a gyökereket. Szinte minden bűncselekmény mögött, legyen az utcai rablás, háború, ott vannak a jogosság elemei, és ezeket az elemeket figyelembe kell venni.” Az idézet a világhíres pesszimista, a megosztó nézeteket valló nyelvész-filozófus Noam Chomsky 2004-es, Hatalom és terror című, 9/11 hatására és következményeként írott könyvéből való, s határozottan buzdít arra, hogy át- és túllépve a traumán, minden igyekezetünkkel tegyük fel, és lehetőség szerint válaszoljuk is meg a legfontosabb kérdést: miért?

Kovács Lehel
Kovács Lehel
A kalandregénybe illő családfával rendelkező (az amerikai alapító atyáktól, a Mayflower hajósaitól a Hitlerjugend legfelső vezetéséig terjed ősei névsora), 1964-es születésű Ferdinand von Schirach számára az okok precíz feltárására való törekvés akár munkahelyi ártalomnak is mondható. Von Schirach ugyanis amellett, hogy az utóbbi évtizedben világszerte több milliós példányszámban eladott könyvek felkapott szerzőjévé vált, gyakorló jogász. Terror című darabjának alig egy éve volt az ősbemutatója Berlinben és Frankfurtban, s honlapja tanúsága szerint azóta kis túlzással hetente mutatja be főleg, de korántsem kizárólag Németországban egy-egy újabb színház. Ha nem is egyedülálló, de figyelemre méltó a sikerszéria, s egyben árulkodik arról a kétségbeesett igyekezetről, amivel a gondolkodó európai ember igyekszik feltérképezni cseppfolyóssá vált valósága új határait.

Éppen ezért nem lep meg, hogy az utóbbi években számos bemutatójával a valóságot bemutatni és megérteni akaró Katona József Színház is műsorára tűzte a darabot. Dömötör András rendezésére könnyű lenne rávágni, hogy szöveg- és színészközpontú, de a minimalista szcenírozás, a minden elemében visszafogott színpadi létezés valójában arra teremt lehetőséget, hogy minden zavaró tényezőt kizárva, összes idegszálunkkal egyetlen dologra, az előadás elején közvetlenül nekünk, nézőknek feltett kérdésre összpontosítsunk, az érvek és ellenérvek végighallgatása után pedig egyesével színt valljunk. A fináléban szavaznunk kell, méghozzá egyértelműen, igennel vagy nemmel, köztes megoldásra, magyarázkodásra, mérlegelésre nincs már lehetőség. (Rendkívül tanulságos a világ összes Terror-előadásán született eredményeket rögzítő terror.theater weboldal böngészése.) Szokatlan a forma, de a tartalom is: a színház errefelé többnyire nem kényszerít a vélemény nyílt vállalására, úgy meg főleg nem, hogy annak következménye is legyen. Persze valódi következményről itt sincs szó, hacsak azt nem tekintjük annak – és én bizony úgy veszem –, hogy az előadás szerez az embernek egy igazán kellemetlen estét, amikor még a kétórás tárgyalás végét követően is hosszan tépelődik azon, hogy vajon jól döntött-e.

Fullajtár Andrea
Fullajtár Andrea
Segítek: nincs jó döntés, ebben a helyzetben nincs. Egy terrorista eltérít egy repülőgépet, és egy zsúfolásig megtelt stadion felé irányítja. A mese főszereplője, az eltérített gép becserkészésére kiküldött vadászpilóta pedig cselekszik. Az utasszállító 164 ártatlan utasát megöli azért, hogy megmentse a stadionban gyanútlanul üldögélő 70 ezret. Ha robotok lennénk, itt be is fejeződhetne a történet, hiszen a 164 kisebb, mint a 70 ezer, tehát a pilóta jól tette, amit tett, kitüntetést érdemel, mehetünk mind haza. A helyzet azonban ennél bonyolultabb: von Schirach darabja a tárgyalóteremben kezdődik és végződik, ahol a bíró, a védő, az ügyész, továbbá két tanú próbálja rekonstruálni, mi is történt. Vagyis nem, ez nem igaz, pontosan tudjuk, mi történt, némi zavart is okoz, amikor a vádlott egyetért az elhangzottakkal. A dráma tétje a tömeggyilkosság megítélése, vagyis annak a csak látszólag elméleti kérdésnek az eldöntése, hogy a 164 kisebb-e, mint a 70 ezer? 

Ahogy említettem, maga a színrevitel minden segítséget megad a nézőnek, hogy arra figyeljen, amire kell. Kálmán Eszter szürke alapon szürke látványvilága pontosan idézi meg a szándékosan lélek és egyéniség nélküli tárgyalótermek világát, ahogy a fekete-fehér-szürke szentháromságából kiszabadulni képtelen jelmezei is hasonló bonyolultságú jellemmel megáldott embereket sejtetnek. A tárgyalás egyes etapjait elválasztó, újra és újra megismételt hangeffekt didaktikusságában jól illik mindahhoz, amit a színpadon látunk. Bevallom, gondban vagyok kissé von Schirach darabjával: figurái mintha egy jogászhallgató egyetemi jegyzetéből sétáltak volna elő. Igaz, nem holmi összegányolt, elírásokkal meg félreértésekkel teli füzetkéből, hanem egy remekül szerkesztett, valódi intellektuális izgalmat kínáló kötetből. Minden stimmel, semmi sem hibádzik. Akkor mégis mi a bajom? Lehet, hogy helyet követel a bennem rejtőzködő szentimentális, aki érzelmeket, szenvedélyeket akar látni a színpadon száraz tézisek felmondása helyett? Senki ne értsen félre: az előadás nem unalmas, sőt, ugyanakkor jól érezni, hogy szinte fellélegzik a nézőtér, amikor a kötött pályán mozgó szereplők, ha másodpercekre is, de letérnek szabott útjukról. Minden plusz gesztust hálásan fogad a közönség mint cáfolhatatlan bizonyítékot arra, hogy a látszat ellenére mégis csak hús-vér embereket lát a színpadon.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Nem állítom, hogy a színészeket könnyű helyzet elé állítja ez az alapvetés. A meggyőződés embereit látjuk magunk előtt, akik saját székükből csak ritkán képesek rálátni a másik lehetséges igazságára. Kiss Eszter bírósági elnöke elfogulatlan, határozott, megingathatatlan, kimért figura. A szolid kosztümben egy szigorú tanítónő rejtőzik, akinek a figyelmét a legapróbb részlet sem kerülheti el. Halálosan komolyan veszi feladatát, folyton visszakérdez, pontosít (gyér humorforrás a katonai zsargon és a civil nyelv ütköztetése), de képtelenség eldönteni, ő maga mit gondol az esetről. Mészáros Béla védőügyvédje első blikkre lazábbnak látszik, ám miután a bírónő helyre teszi, a férfi betartja a játékszabályokat. Passzív, hallgatag, nem kérdez és nem (sokszor) mond ellent, kicsit bosszantja az ügyésznőt, ahogy kell, végezetül pedig az egyetlen lehetséges érvet hozza fel, miszerint védence a kisebbik rosszat választotta, amikor egyetlen gombnyomással kivégzett egy repülőnyi ártatlan embert. Fullajtár Andrea ügyésznője az igazságszolgáltatási trió messze legizgalmasabb alakja. Jó ideig rezzenéstelen arccal figyeli a történéseket, majd mintha szerepéről megfeledkezne, szinte védelmébe veszi a vádlottat. Miközben hallgatja a pilótát, részvét, sajnálat, talán megértés is tükröződik a tekintetében. Álláspontja szerint elfogadhatatlan a pilóta tette, hiszen tárgyakká alacsonyította az embereket, istennek képzelve magát. 

Rajkai Zoltán játssza a pilóta felettesét, akinek élete minden eleme elvágólagos rendben épül egymásra. Megmosolyogtató apró gesztusai keresettsége, holott csupán az ideális katonát látjuk magunk előtt. Ha lennének is önálló gondolatai, azokat minden esetben megelőzik a rangsorban fölötte állók parancsai. Fogaskerék ő a nagy mechanizmusban, és vállaltan nem tekinti magát se többnek, se kevesebbnek, éppen ezért lehet rendkívül könnyen zavarba hozni. Rezes Judit a gépen ülő egyik áldozat özvegyét alakítja. Csalódik, aki kertévék műsorába való nagyjelenetet vár, az asszony mély gyásza szinte néma, nem vádaskodik, nem esküszik bosszút, helyette halkan, indulatmentesen, koncentráltan, de láthatóan megrendülten beszél.

Jó ideig azt gondoltam, hogy a vádlottat játszó Kovács Lehel végig háttal fog nekünk ülni, és felnyírt tarkóját, félarcának apró rezdüléseit figyelve kell gondolkodnunk személyiségén. Persze nem, de amikor megfordul, akkor sem jutunk sokkal előrébb. Az egyenruhában feszítő pilótát minden kadétiskolában örömmel fogadnák: múltja makulátlan, útja kitérők nélkül vezetett oda, ahová mindig is el akart jutni. Példás életúttal a háta mögött, tiszta tudattal tette, amit tett. Cselekedete ennek ellenére (illetve épp ezért) értelmezhetetlen, ha tetszik, rendszerhiba, hiszen egyetlen alkalommal a katonai parancsot felülírta a ráció. Vagyis… 

És alighanem éppen ez a lényeg, vagyis annak a nem falat rengető újdonságnak a megállapítása, hogy kanonizált jogrendünk, hagyományunk és kultúránk egyaránt képtelen kezelni a kivételeket, hiszen nincs rendszerszintű megoldása az ilyen és hasonló eseteknek. Bár nem főtémája az előadásnak, a látottak mégis éles fényt vetnek egy másik, ha szabad így mondanom, fordítási problémára is. Miközben mi itt Európában – ez gyönyörű, magyar szemmel nézve már-már szürreális pillanat az előadásban! – Kantra hivatkozva próbálunk megoldást találni, a terroristákat természetesen mindez kicsit sem érdekli. Jobb megoldás híján bízzunk a gondolkodás erejében. 
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon, itt érhető el.