Móricz Zsigmond: Erdély – Tündérkert / Miskolci Nemzeti Színház
2015.05.11.

Miről is szólna másról az Erdély, mint a hatalomváltások mocskos praktikáiról? KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Zayzon Zsolt
Zayzon Zsolt
Móricz írói zsenialitását mutatja, hogy az 1922-ben írott regényben – amely egy terjedelmes trilógia első része és a prózaírói oeuvre egyik csúcsteljesítménye – tökéletesen pontos leírását adta a Magyarhonban mindig is jellemző hatalmi mechanizmusoknak, hatalomváltásoknak, gyilkosságoknak, aljas és pitiáner bosszúállásoknak. A burjánzó, szépséges nyelv, a leírások pazarló gazdagsága, amely az Erdély-trilógiát olyan különlegessé teszi, nemcsak epikai telítettségével, hanem drámai erejével is kitűnik a XX. századi magyar irodalomból.

Nagyprózát színre vinni persze mindig is kockázatos dramaturgiai művelet volt, s e téren nincs különbség, ha egy színház a Háború és békét, a Bűn és bűnhődést, vagy Móricz monstre Erdély-trilógiájának első darabját mutatja be. Mielőtt tehát a Miskolci Nemzeti Színház előadását vizsgálódás tárgyává tennénk, muszáj rögzíteni, hogy az alkotók szinte megoldhatatlan feladatra vállalkoztak.

Ari-Nagy Barbara adaptációja ugyanakkor magától értetődő természetességgel mutatja fel, hogy a móriczi nagyprózában ott rejlik egy shakespeare-i karakterű királydráma epikai struktúrája. Mert hisz miről is szólna másról az Erdély, mint a hatalomváltások mocskos praktikáiról, a hatalmi harc ördögi technikáiról, a hatalom megszerzésének könnyben, vérben és mocsokban fogant alpári módozatairól. A móriczi regényben Erdély történetének kiváltképp viszontagságos fejezetébe kapunk bepillantást, amikor is az épp regnáló fejedelem, Báthory Gábor szétdúlja önnön birodalmát, megbecsteleníti barátai, alattvalói asszonyait, lányait, féktelen tivornyákban, öncélú és végtelen duhajkodásban a pusztulás szélére viszi országát, elárulva barátait és szövetségeseit, kihasználva mindenkit, aki a környezetében mozog, aljasabbnál aljasabb bűnöket, gyilkosságokat hajtva végre. Ari-Nagy Barbara adaptációja pontosan és plasztikusan közvetíti ezt a folyamatot. Valóban shakespeare-i karakterű királydrámát látunk, keleties és balkánias beütésekkel.

A dráma főhőse, Báthory Gábor (Harsányi Attila) eleinte karizmatikusnak látszó államférfi, aki, ahogy csúszik ki kezéből a hatalom, egyre szeszélyesebbé, hisztérikusabbá s gyerekesebbé válik. Igazi korunk hőse. Fantaszta, pusztítja, amihez hozzáér. Az álmok világában él, és az utolsó percig nem hajlandó felismerni, hogy már nem ura a helyzetnek. Pusztulása is meglehetősen alpári módon zajlik; a dicső erdélyi fejedelem sárba lökött páriaként végzi. Ellenlábasa, Bethlen Gábor (Zayzon Zsolt) nemes tartású, decens férfi, aki még őrzi a politika erkölcsiségének ethoszát, s megőriz valamit a hatalom méltóságából. S ott vannak körülöttük a nők, a nehéz sorsú asszonyok, a megbecstelenített lányok, szeretők, testvérhúgok, akiknek a nagypolitika macsó társadalmában csak szolgaszerepük lehet. Nem is vállalkoznak sokkal többre, mint hogy megpróbálják visszatartani az elvakult, hatalommániába szédült, őrjöngő férfiakat.

Görög László
Görög László
Keszég László rendezése nemes veretű, konzervatív karakterű drámai matériát hoz színre. A magyar színi hagyomány szilárd, elszakíthatatlan része az ilyen típusú szcenírozás. Keszég már az elvont, időtlen, némiképp konstruktivista színpadképpel is jelzi, hogy nem aktualizáló, modernista drámát és színjátékot kíván bemutatni. (A díszlet Árvai György munkája.) Az előadás első része meglehetősen statikus, emelkedett nyelvezetű szószínház, ugyanakkor exponálja ama izzó drámát, amely a második felvonásban fölszikrázik.

Ahogy haladunk előre a cselekményben, s ahogy tanúi lehetünk egy hatalmi struktúra lebomlásának, semmibe hullásának, egyre inkább egyértelművé válik, hogy bármiféle aktualizálás nélkül is magától értetődően válik aktuálissá az efféle hatalmi játék. Továbbá az is kiderül – s az előadás ebben igazán konzekvens –, hogy nincs alapvető különbség a XVI., a XX., vagy akár XXI. századi magyar (s kelet-európai) hatalmi mechanizmusok között.

A második felvonásban mutatja meg igazi drámai erejét a produkció. Sűrű, feszült, sokszor lélegzetelállító pillanatok követik egymást. Az adaptáció egyik legfrappánsabb jelenetsora, amikor is a kényszeredetten hatalmi pozíciót vállaló Bethlen Gábor a török szultánhoz látogat, hogy behódolva a keleti despotának, és szövetségét kérve nyerje el az erdélyi fejedelmi trónust. Zayzon látszólag rezzenéstelen tekintetű Bethlenje úgy hajol földig, hogy azért látni engedi intranzigenciáját, öntörvényű makacsságát. 

Györgyi Anna és Zayzon Zsolt. Forrás: mnsz.hu
Györgyi Anna és Zayzon Zsolt. Forrás: mnsz.hu
Móricz majdnem így írta meg regényében a drámai szituációt, ám Ari-Nagy Barbara adaptációja picit „továbbírja” a jelenetet, lecsupaszítja az érzelmi szálakat; marad a megalázkodás, a durva önkény, a kőkemény kiszolgáltatottság s a hatalmi téboly. Weöres Sándor A kétfejű fenevadjának bizonyos epizódjaira hajazó jelenetet látunk: Erdély leendő fejedelme megalázkodik a török porta ópiummámorba dermedt, merev arcú szultánja előtt, aki épp elvágódik a színen. A jelenet nem nélkülözi a humoros mozzanatokat, hiszen miközben Bethlen hason csúszva tesz hűségesküt, mondatait egy bülbülszavú török tolmács (Ullmann Mónika) fordítja át a bizánci rituálé ornamentikus nyelvezetére.

Harsányi Attila formátumosan megrajzolt Báthory Gábora akaratgyenge, hisztérikus, s mindenféle erkölcsi gát nélküli uralkodó. Ahogy haladunk előre az időben és a cselekményben, látjuk, hogyan veszíti el a fejét, s hogy válik a korábban rettegett uralkodó rettegő gyerekké. Györgyi Anna Bethlen fejedelmi tartású feleségeként hibátlanul adja a hatalomtól és férje szeszélyes praktikáitól megnyomorított asszony fájdalmas méltóságát. S ott lebzselnek az udvarban az elvakult hatalom kiszolgálói, a szürke eminenciások s a kaján, cinikus haszonlesők. Köztük a mindig szakszerű, simulékony kancellár (Szatmári György), aki persze ugyancsak áldozatul esik a hatalmi machinációknak, és az abszolút moral insanity Géczy András (Simon Zoltán), aki minden uralkodót kiszolgál, hajlik, amerre fújja a szél, s persze, hajlandó a legelvetemültebb aljasságokra, árulásokra is: mintha csak korunk vitézkedő kurzusainak színes galériájából perdült volna elénk. Leszegett fej, buldogszívósság, gátlástalan önérvényesítés; lefele taposunk, fölfele nyalunk: ismerős magyar figura. 

Nagy utat jár be az előadás, míg a kezdeti állóképektől eljut a végkifejlet szikrázó drámaiságáig. Keszég rendezése statikusságában is dinamikus, súlyos drámai mondatokkal ékesített: akaratom a törvényetek – harsogja Báthory, a „bolondkirály”.

A miskolci színház ambiciózus, gondolatgazdag előadása nem kínál könnyű szórakozást, s könnyű befogadást sem. Ám olyan szituációkkal és viszonyokkal szembesít, amelyekkel a világnak eme kies régiójában nem kevesen küszködnek.
Író:  Móricz Zsigmond
Cím:  Erdély - Tündérkert
Dramaturg:  Ari-Nagy Barbara,  Keszég László
Díszlet:  Árvai György
Jelmez:  Szűcs Edit
Zeneszerző:  Szesztay Dávid
Rendező:  Keszég László
Szereplők:  Zayzon Zsolt,  Harsányi Attila,  Szatmári György,  Györgyi Anna,  Görög László,  Simon Zoltán,  Szegedi Dezső,  Salat Lehel,  Máhr Ági,  Ullmann Mónika,  Märcz Fruzsina,  Dénes Viktor,  Szirbik Bernadett,  Pásztor Pál,  Kerekes Valéria,  Molnár Róbert