Ha azt mondom, ír film, a lelki szemeink előtt Dublin vagy Belfast vértől és esőtől áztatta szürke utcái sejlenek fel, esetleg a katolikusok és a protestánsok közötti évszázados konfliktus és a belőle táplálkozó gyűlölet, de minimum egy robbantásos merénylet, melyhez az IRA-nak biztosan köze volt. Hogy ezek a sztereotípiák egyáltalán megszülethettek, az a nyolcvanas évektől új lendületet vett ír filmgyártásnak és az olyan kiváló moziknak volt köszönhető, mint a Cal, a Síró játék, az Apám nevében vagy a Véres vasárnap.  

Vadállat

A Titanic Filmfesztivál idei ír szekciója, a Zöld sziget alapján elmondható, messzire kerültünk mára attól az időszaktól, amikor az ír identitást csak az angolhoz képest lehetett meghatározni. A négy film (Perrier vérdíja, Száz reggel, Zonad, Vadállat) változatos képet fest az írekről és a kortárs kelta moziról – a posztapokaliptikus látomás és az újgengszter film ugyanúgy megtalálható a felhozatalban, mint a tökéletes blődli vagy a mellbevágó szerzői film.  

Ez utóbbira a Vadállat a példa, amely egyértelműen a legmarandóbb a négy film közül. Bár a leírásokban az „ír Taxisofőrként” vagy „bosszúfilmként” emlegetik, Brendan Muldowney második nagyjátékfilmje sokkal inkább szól a férfi identitásról, mint a véres megtorlásról – ez utóbbi eszköz csupán ahhoz, hogy a szereplő a sérült és megkérdőjelezett férfiasságát valamilyen módon helyreállítsa. A történet középpontjában egy halk szavú fotóriporter, Paul Gaynor (Darren Healy) áll, aki egy esti randi után értelmetlen támadás áldozatává válik: két fiatal férfi, miután a pontos idő után érdeklődik, egy sikátorban alaposan helybenhagyja hősünket. A kórházi ágyon magához térő Paul mindenkitől azt hallja, hogy „minden rendben lesz”, amit mi, nézők kissé kétkedve fogadunk, miután a tévéadásokból, a rendőrségi kihallgatásokból vagy éppen az utcai árusnál kapható újság szalagcíméből kiderül, a bűntett annál is brutálisabb és radikálisabb volt, mint amit láthattunk: a fotóriportert kasztrálták a támadás során.

A film négy részre oszlik (Félelem, Kontroll, Düh, Bosszú) – ez az a négy stáció, amelyet a poszttraumától szenvedő Paul végigjár. A karcos szürkéskék képek, az apró részletekről készített közelik, a szokatlan kameraállások tökéletesen megfestik hősünk lelkiállapotát, akinek alapjaiban rendül meg a világba és a saját nemi identitásába vetett hite. A megoldás számára ugyanaz, mint David Fincher hőseinek a Harcosok klubjában: férfivá a férfit valójában az teszi, ha visszatér a gyökerekhez, felveszi az agresszív, harcos, animális ős-ember mentalitását. 

Muldowney megrázó filmet rendezett. Paul próbálja ugyan a XXI. századhoz méltóan, szocializált formában feldolgozni a traumát (pszichológushoz jár, segít a rendőrségnek, vállalja a helyreállító műtétet), a tudattalanja azonban erősebbnek bizonyul: elég két, a támadókhoz hasonszőrű, a pontos idő után érdeklődő fiatal, és a pokol elszabadul: egy alapvetően békés, szemlélődő entellektüelből előtör a vadállat, vért kell ontania ahhoz, hogy ismét teljes értékű férfinak érezze magát. 

Száz reggel

Szintén az identitás milyenségére kérdez rá a Száz reggel című film, pontosabban arra, hogy meddig maradhat ember az ember, ha egyedüli célja a túlélés. Conor Horgan mozija egy meg nem nevezett katasztrófa után játszódik (a cím alapján valószínűleg száz nappal az eseményeket követően), középpontjában két emberpárral. Az első képkockáknál még azt hihetnénk, vidéki kiruccanáson vesznek részt hőseink, a párbeszédek azonban hamarosan világossá teszik, hogy az élelem fogytán, a környéken vad bandák garázdálkodnak, nincs áram, vízellátás, gyógyszerek, lényegében semmi, amitől egy civilizált ember embernek érezhetné magát.

Horgan a társadalom végnapjait mutatja be, azt a lassú bomlást, mely idővel felőrli a pszichét és a morált, önző ösztönlénnyé téve az embert. A rendező az emberi kapcsolatokra koncentrál, melyek a végjátékban épp olyan kuszák maradnak, mint normál körülmények között: két párosunknak kell egy kis pezsgés ahhoz, hogy a világégés közepette is embernek érezhesse magát. Épp ezért sem igazán világos, hogy minek a posztapokaliptikus háttér, ha a film főként a szerelmi csatározásokra, sokszögekre, hatalmi játszmákra koncentrál. Az ígéretesen induló, lassan folydogáló Száz reggel egy ponton túl éppen olyan apatikussá válik, mint a hősei – a néző hozzájuk hasonló beletörődéssel és egykedvűséggel várja, hogy elfogyjon az utolsó cigi, és végre vége legyen mindennek. 

Zonad (A képek forrása: Titanic Filmfesztivál)

Egészen más hangulatú az igazi sztárparádét felvonultató Perrier vérdíja és a Zonad. Az előbbi klasszikus zsánermozi, úgynevezett újgengszter film, és mint ilyen, minden elvárható stíluselem fellelhető benne a narrátor szerepeltetésén át az egymásnak feszülő alvilági bandákon keresztül, egészen a karikírozott jellemekig és a véletlendramaturgiáig. Az ilyen típusú filmeknél tényleg a forgatókönyvön áll vagy bukik a siker, ami esetünkben eléggé közepesre sikeredett. Az adósságcsapdába keveredő Cillian Murphy a hitelezői elől menekül, újabb bűnügyekbe bonyolódik, ráadásul öngyilkosjelölt szomszédnőjével (Jodie Whittaker) és haldokló apjával (Jim Broadbent) is meg van áldva. A néhány valóban vicces jelenet és a remek szereplők sem mentik meg azonban a filmet a középszerűségtől – ebben a műfajban sajnos nehéz elkerülni az összehasonlítást az olyan mozikkal, mint A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső vagy éppen a Szexi dög.  

Hogy mivel is kéne összehasonlítanunk a Zonad című alkotást, hogy fogást találjunk rajta, nehéz kérdés. John Carney, a világsikert aratott Egyszer című film rendezője a testvérével (Kieran Carney) állt össze, hogy valamikori rövidfilmjükből egészestés mozit készítsen. Nos, a film igazi blődli lett: hangulatunktól függően vicces vagy éppen roppant fárasztó. A történet napjainkban játszódik egy olyan ír városkában, ahol állni látszik az idő: mind stílusban, mind mentalitásban a helyiek az ötvenes évek Amerikáját idézik. Itt „ér földet” piros latexben Zonad (Simon Delaney), aki egy a rehab jelmezbáljáról kereket oldott alkoholista, a városka lakói számára azonban az idegen bolygóról érkezett „űrlény”, aki ebben a minőségében mindent megengedhet magának. A film hol olyan, mintha a Benny Hill Show egyik epizódját néznénk, hol inkább A Simpson családra emlékeztet: az ilyen mozikat szokták vagy nagyon szeretni, vagy nagyon utálni a nézők – én ez utóbbiak táborát erősíteném.