Znajkay Zsófia darabja azt a korszakot idézi fel, ahol a televíziózás még nagy szerepet játszott az életünkben, egy ikonikus tévéműsor egyszerre jelentett intim közelséget és misztikus távolságot, műsorvezetője pedig széles körben kultikus rajongás tárgyává és referenciaszeméllyé tudott válni. A mai gyerekeknek ezt az élményt már nem a tévé adja, a főszereplőnek azonban éppen egy ilyen tévés figura a hőse, Péntek úr, aki jó negyven-hatvan évvel ezelőtti amerikai produkciókra hajazó műsorában alapvető értékekre és mindennapos teendőkre, például a növények gondozására igyekszik tanítani nézőit.
A retró hangulathoz kissé igazodik a látványvilág is, Bobor Ági szellős, barátságosan pasztelles, kék-lila díszletében épp csak egy csipetnyi stúdióbeütés van, Barta Borbála sokkal meghatározóbb bábtervezésében viszont a Szezám utcát idéző, muppetszerű bábok adják az alaphangot. Az összbenyomás mégis friss és egyedi, egyrészt a fókuszban álló család geometrikus mintákat, állat- és tárgyjelleget egyaránt hordozó bábjai, másrészt a show intróját adó terepasztal miniatűr világa révén.
A hétköznapi valóság és a képzelet határmezsgyéjén játszódó történet főszereplője, a Spiegl Anna által animált Zokcsi megjelenésében is kissé eltér a többi, inkább vicces küllemű bábtól, bájosabb és antropomorfabb náluk. Zokcsi gyakran álmodik rosszat, éjszakai felriadásait pedig nyúzott anyukája és szélsőségesen racionális apukája eléggé nehezen viselik. Már a szülőpár neveiben – anya Kivann, apa Holvann – is megjelenik a szülőséggel járó nehézségek és frusztrációk iránti gyöngéd irónia, ami áthatja Varsányi Péter rendezését. Amikor Zokcsi egy rémálomból való ébredés után magára marad, és meglát egy hullócsillagot, a hullócsillag-kívánságok házaló ügynöke, a dörzsölt modorú, de jóságos Snüpe Goldstern tanácsára felfedezésre indul kedvenc tévése, Péntek úr társaságában, hogy saját és mások álmai segítségével rájöjjön, mi az a mélyről jövő, „legigazibb” kívánság, ami méltó lehet arra, hogy valóra váljon.
Tatai Zsolt
Ezen az úton aztán bőven akadnak nem könnyen emészthető témák. Megtudja például, hogy milyen rémálmai vannak a szüleinek, és közelebbről megvizsgálja azt is, hogy miért fél attól, hogy ő nem elég jó a szülei számára. A darab gondolkodásmódja alaposan átpszichologizált, a nehezen megfogalmazható félelmek és vágyak az álmokban konkretizálódnak, és Zokcsi rémálmainak főszereplője, a mindig figyelemre éhes, önmagával eltelt Mr. Izé mintha maga is egy pszichológiai kimenetel, a magára hagyott gyerek felnőtt verziója lenne. Ez a lélektani táptalaj inkább jelenségek szintjén érződik, nem eredményez didaktikus magyarázatokat, így nem is zavaró.
Problémásabbnak tűnik, hogy a szülők és Mr. Izé pozitív-negatív megnyilvánulásainak integráltsága, az az árnyaltság, amely a felnőtt néző számára élvezetes és izgalmas tud lenni, az a gyereknek akár összezavaró is lehet. Az a rendkívül fontos üzenet, ami köré a darab szerveződik – hogy egy ember önjogon érdekes, és anélkül is elég jó, hogy valamilyen különleges teljesítményt nyújtana – annyira szofisztikáltan és leginkább verbális dimenzióban jelenik meg átható érzelmi-hangulati alátámasztás nélkül, hogy nem tud egyszerre a korosztályok ilyen széles spektrumának szólni, így a fiatalabb néző számára esetleg keveset mond.
Vagy éppen egyenesen kellemetlen az, amit mond. A szülők rémálmaiban a gyerek lecsúszott bűnözőként jelenik meg, elhangzik az, hogy nehéz nekik, hogy ők úgy általában egy gyereket vártak, de Zokcsit kapták, és kicsit fájdalmas is azt látni, ahogy az önmagát meghamisító, produkáló gyerekkel a szülei hirtelen nagyon is elégedettek lesznek. A legkeményebb és egyúttal a legszájbarágósabban pszichologizáló pedig az éjszakánként rosszullétig fagyit habzsoló szomszéd, akiről megtudjuk, hogy nem is jégkrémre, hanem arra vágyik, hogy az apja büszke legyen rá.
L. Nagy Attila. Fotók: Piti Marcell. Forrás Budapest Bábszínház
Fontos körülmény azonban, hogy ezek a nehéz témák egy nagyon szerethető, kedves és humoros világba ágyazódnak bele, ahol mindig van min nevetni, és amely tele van valóban csodálatos szereplőkkel Barna Zsombor, Karádi Borbála, Kemény István, Kovács Judit, Pethő Gergő és Rusz Judit bábjátékában. Az örökké rosszalkodó lufimacska és az őt fáradhatatlanul rendszabályozó lufikutya párosa, a bőbeszédű, fellengzős stílusú Bodi, a vonatokra fixált Lodi, de még a ritmusra mozgó, mutatóbajszos óra és a hol lekonyuló levelű, hol felélénkülő szobanövény is kapcsolódási pont. A közönségkedvenc viszont kétségtelenül a hosszú kocsányon zizegő szemű, helytelen mondatokban dörmögő, bumfordi szerelőfigura.
Tatai Zsolt mindig nyugodt és kedves, védelmező, gondoskodó Péntek ura mellett kiválóan sikerült ellenpont a rémálomszereplő Mr. Izé a bíbor szaténöltönyt és karikatúraszerű, gigászi kezeket viselő L. Nagy Attila megformálásában. Mr. Izé figyelmen kívül hagyhatatlan, lehengerlő showman, a jelenléte egyszerre mulatságos, magával ragadó és fenyegető, még Pirisi László zenéje is főként az ő fülbemászó szólóira épül. Ugyanakkor Mr. Izé alakja világít rá a legmegfoghatóbban arra is, hogy valami nem stimmel a korhatár-besorolással. Miközben briliánsan gyerekbarátnak tűnik a félelmetessége, mert semmilyen konkrét asszociációt nem keltenek az óriási fehér kesztyűk és az, ahogy egy nem tipikus, sőt üres szóval ijesztget, mégis túl ijesztőre sikerül, a közönség egy kisebb részét még helyben vagy legkésőbb a két rész közötti szünetben meg kell kicsit nyugtatni. Ebben szerencsére a várakozó nézők között felbukkanó és velük szóba elegyedő Péntek úr is segítséget nyújt.
Összességében felnőtt szemmel nagyon élvezetes és gazdag „gyerekszínház” a Péntek úr csodálatos barátai, a fiatalabb, öt-hét éves nézők számára viszont jócskán igényel felügyeletet, magyarázatot és egyáltalán: biztonságos közelséget ahhoz, hogy ők is részesülhessenek az élményből.