Május negyediki, keddi érkezésünk első döbbenetét, amit a jóformán üres város látványa okozott, ugyanis csak mérsékelten sikerült oldania a szervezők és az előző hétvégét is abszolváló fesztiválozók ígéretének: hétvégére fog beindulni ez igazán. Csütörtökön úgy is tűnt, igazuk lesz, még a nap is kisütött az addig folyamatosan eső áztatta Szombathely fölött. Az egyre melegedő időjárás kulcsfontosságú szerepet töltött be abban, hogy a két évtizedes múltját ünneplő fesztiválhoz méltó hangulat alakuljon ki Vas megye székhelyén. Kedden még arról értesültünk, hogy a főtéri nagyszínpad programjai az eső miatt elmaradtak, később kiderült, hogy az egymást követően három napra is beharangozott Spettacolo Dal Palco a viharfellegektől függetlenül is lemondta a megjelenést. Az O sole mio helyett így aztán végül csak az eső kopogott a kolbászárusok fabódéján.

Messer Chups

A zenés mulatságokat a fedett helyszíneken viszont hétköznap is megtartották. Közülük az első kiemelendő az orosz Messer Chups triója, akik a Savaria Filmszínház nagytermében léptek fel, s akiknek produkciója előrevetítette a későbbi koncerteken tapasztaltakat. Eleinte lehengerlő és érdekes, aztán viszonylag gyorsan unalmassá válik az általuk játszott zene, amelynek öndefiníciója a kellemesen bohém „pszichobilly-horror-space-surf”. Ez nagyon jól hangzik, kár, hogy lefordítva annyit tesz, hogy a tehetséges fiatalok gyakorlatilag ugyanazt a dalt játsszák újra és újra, csupán a dalokat alkotó hangok és a szöveg változik. Így hát hiába a mögéjük vetített remek B-filmekből, trash mozikból, illetve archív tv-reklámokból összevágott montázs, és hiába a misztikus Svetlana Zombierella állkapocs-kiakasztó jónősége – a tökéletes alak, a miniszoknya, a neccharisnya, a vérvörös ajkak és a hollófekete haj. És sajna hiába a tagok magabiztos hangszeres tudása is: Zombierella lenyűgözően magabiztos basszusozása (miközben hangjával játszik, és felváltva énekel németül és angolul), vagy a pszichowestern hangzású, tremolós gitáros villantása a Gershon Kingsley-féle Popcorn feldolgozása közben. A koncert felétől már se a vásznon történtek, se a zenekar nem tudta lekötni a hallgatót. Az persze igaz, hogy ha a konferanszié szerepét magára vállaló dobos nem olyan flegmán szólítja meg az amúgy lelkes közönséget, vagy nem ragaszkodnak a végül félig sem megtelt mozihoz koncertjük helyszínéül, talán nagyobb hangulatot tudnak varázsolni.

Deti Picasso

Ugyanez igaz a csütörtökön fellépő, Magyarországon már többször járt Deti Picasso koncertjére is, amelyet a Zsinagóga színpadán, az igazán jó hangulat kibontakozását nem nagyon segítő helyszínen tartottak meg. Bár a közönség jól vette az orosz nyelvű, avantgárd hatásokkal tarkított műsort, hálásan tapsoltak a tényleg rokonszenves bandának, mégis furcsa volt nem táncolni erre a zenére, vagy legalábbis nem látni a táncoló embereket a színpad előtt. Helyettük nézhettük a zenészeket, akik fiatalok és szépek, de sajnos sokáig nem tudják lekötni az ember el-elkalandozó figyelmét. Emiatt meg nem lehetett nem észrevenni a túlságosan kongó, erőtlen hangzást, illetve a félházas ülőközönség túlzásba vitt, indokolatlan lelkesedését.

Gil Scott-Heron

Némiképp javult a helyzet az Anima Sound System másnapi koncertjén, akik talán túlságosan is rutinosan egy átlagos, ugyanakkor minőségi és profi show-t adtak a végre beköszöntő jó idő miatt a főtéren összegyűlt egy-két ezer embernek. Az is segítette a Prieger testvérpár által alapított brigád munkáját, hogy előttük a fiatal szombathelyi zenészekből verbuválódott, kellemes lounge zenét játszó Voler Mouche és az új-zélandi neo-soulban utazó Ladi6 kellőképp bemelegítette a publikumot. Az utóbbi fellépő nem véletlenül szerepelt aznap a fesztiválon, hiszen a gyönyörű külső adottságokkal és sugárzó belső erővel megáldott énekesnő a főattrakció, vagyis a rap nagyapjának számító Gil Scott-Heron tavaszi európai turnéjának állandó kísérője. (Gil Scott-Heron koncertjéről hamarosan önálló írást közlünk – a szerk.) Annyit talán mégis érdemes megjegyezni, hogy a közönség érezhetően szeretni próbálta az öreg (ex-?)kokainista muzsikust. A publikum ezúttal is kissé túlzásba vitte a lelkesedést: már akkor többen tomboltak, mikor az öreg alig fogott le két akkordot, szóvá is tette ezt, mielőtt újrakezdte volna az egész koncertet. Scott-Heron egyébként rászolgált a szeretetre: amellett, hogy élő legenda, ráadásul a tizenkilenc év szünet után tavaly megjelent, friss hangszerelésű lemeze ezt a státuszát csak megerősíti. Élőben is fantasztikus az énekhangja, kísérőmuzsikusai pedig igazi showmanek, akik koncert után együtt buliztak egy másik helyszínen a többi fesztiválozóval. A produkcióval csak annyi bajom akadt, hogy a dalokat nem a funkysabb, nagyzenekari megszólalásban hozták el: a ritmusszekciót például csak egy kongával oldották meg, amitől lett egy kis haknijellege a műsornak, és az sem esett mindig jól, hogy a szólók szinte mindig hosszabbak voltak kicsivel a szükségesnél.

Az említett másik helyszín a The Qualitons koncertje volt: ők azok, akik Kovács Katival kiegészülve ejtik ámulatba mostanság a közönséget országszerte. Kovács Kati Szombathelyen nem volt, így pusztán arra voltunk kíváncsiak, vajon reprodukálni tudják-e a tavalyi, Rómer-házas élményünket. Ha azt nem is sikerült überelni, de azért egy jó koncertet kaptunk a srácoktól a mozi aulájában.

Baba Zula (A képek forrása: mediawavefestival.hu)