A Kortárs Drámafesztivál díszvendége az Amerikai Egyesült Államok színháza volt: a Trafó és a MU Színház közönsége négy előadást láthatott, melyek közül messze kiemelkedett Young Jean Lee Társulatának produkciója, A szállítmány. A Temporary Distortion Isten hozott a semmiben című előadásából, a minimalista, mégis a film-színház-képzőművészet határait feszegető installációból csak a deprimáló, a tudatalatti szintjén is nyugtalanító hangulat hagyott nyomott. Reggie Watts legfeljebb a fesztiválszervezők akaratából feszegeti a színház határait a színházon túlról; egyszemélyes show-műsora egyébként zseniális előadóművészre, humoristára és zenészre vall. Reid Farrington Passió-projektje pedig amolyan kékharisnyáknak való időmúlatás: egy kocka alakú, cellát és kínzókamrát szimbolizáló szerkezet belsejében a fiatal Laura K. Nicoll üres fatáblákat rángat ide-oda, melyekre Carl Theodor Dreyer némafilmjének, a Szent Johannának a képei vetülnek. Az előadás nem jut el sehova, s annyira sterilnek és idegennek tűnik a középkori szent világától, hogy szinte érezni vélem a színésznő organikus testápolójának és jó minőségű parfümjének illatát.
Ezzel szemben A szállítmány igazi csapatmunka, csavaros ésszel megalkotott, mégis a zsigerekre ható előadás. A darab írója, a koreai származású Young Jean Lee a médiát elárasztó, a feketékkel kapcsolatos sztereotípiákat veszi nagyító alá, s nem is akárhogyan. A tétlenség vagy a passzív bemutatással ellentétben A szállítmány zsonglőrködik és macska-egér játékot játszik ezekkel a sztereotípiákkal, össze-vissza forgatja, kipurgálja, felrobbantja és hatástalanítja őket. Ennek a módszernek a posztrasszista, Obamát elnökké szavazó társadalomban is nagy lehet a hatása, s még a magát felvilágosultan-elegánsan-liberálisan-toleránsan gondolkodónak tartó néző is „pórul járhat”. Hiszen az előadásban nem elsősorban diszkriminációról és társadalmi problémákról, hanem az érzékelésünk alapvető torzulásáról van szó. Mondok egy példát: ha azt halljuk, hogy feltűnik a tévé képernyőjén egy cigány zenész, akkor azért a többségünk fehér inges, hímzett mellényes, bajszos hegedűsre gondol, akinek izzadó homlokára ezresek tapadnak. Eszünkbe sem jut, hogy a cigány zenész lehetne gitárszaggató rocker vagy kamarazenei esteken fellépő, fuvolán játszó muzsikus is.
 Jelenetek az előadásból – Douglas Scott Streater |
A fekete előadóművészeket ugyanilyen szűrőkön és sztereotípiákon keresztül érzékeljük. Az amerikai közönséget nyilván sokkal erőteljesebben kondicionálta a média, így a magyar néző bizonyára csak a töredékét érti A szállítmány utalásrendszerének, ahol minden szóhangsúlynak és gesztusnak megvan a jelentése. Azonban így is érthető, hogy a bevezető táncos számban híres fekete táncosokra, felismerhetően pedig Michael Jacksonra asszociálhatunk. S ekkor támad először az az érzésünk, hogy egyenest a szem rágógumijának (azaz a tévének) a színpadi változatát látjuk, és most éppen egy rajzfilm vagy egy gimiben játszódó ifjúsági sorozat főcímzenéje megy.
Az előadás második részében Douglas Scott Streater stand-up comedy-ja döngöl földbe minden (anti-/poszt-/fél)rasszista megközelítést. Ez az alak egyrészt megfelel a fekete komikusokkal kapcsolatos elvárásoknak, másrészt dühítően túl is teljesíti őket. Trágár, nincs számára tabutéma – a vérfertőzést népszerűsíti –, feketék és fehérek gondolkodásmódjának különbségeiről beszél, ám utálja ezt. S közben persze mindenféle, rasszizmussal és diszkriminációval kapcsolatos beszédet ellehetetlenít.
A harmadik, képregényszerű rész az alapvetően jóindulatú, mégis elkallódó fekete fiú élettörténetét ábrázolja, azt a tipikus sémát, melyben semmi egyéni nem létezik, s ami természetesen megúszhatóvá teszi és leegyszerűsíti mind a feketékhez kötődő, társadalmi problémákról való beszédet, mind a self-made manség sikertörténeteit. A középiskolás fiú híres rapper szeretne lenni, de nincs pénze elutazni a tehetségkutató versenyre, ezért elkezd dealerkedni. Börtönbe kerül, ahol felfedezik, híres sztárrá válik, de drogfüggő lesz és kiég. Az efféle történetek minden sztereotíp alakja megjelenik a színpadon: a fia boldogulásáért küzdő anya, az egyszerű, de bölcs nagymama némi spirituális szósszal és a rosszra csábító barát. Mindezt annyira végtelenül leegyszerűsített, kétdimenziós mozdulatokkal és mondatokkal ábrázolják a színészek, mintha képregényt színpadra állító automaták lennének.
 A képek forrása: dramafestival.hu |
Az előadás utolsó jelenete igazi realista gyöngyszem, s egyben azt is jelzi, hogy mi minden múlik a „tálaláson”: a díszletmunkások komótosan kanapét, foteleket, zsúrkocsit és könyvespolcokat hoznak be a színpadra. A crackből coke lesz, az anyagi természetű problémákból gyermekkorból eredő lelki bajok. Egy születésnapi koktélpartin, felső középosztálybeli értelmiségi miliőben vagyunk. Úgy értem, felső középosztálybeli, fehér értelmiségi? Hiszen reflexszerűen jön az a benyomás, hogy a fekete színészek ebben a jelenetben fehéreket játszanak. Pedig standard amerikai angol kiejtése, drága italokkal teli bárszekrénye, sok könyve, jól fizető munkája, magánytól és öregedéstől való félelme mindenkinek lehet.
A hiba a mi készülékünkben van.