És ebben a minőségében amatőröké és félamatőröké, igyekvőké és boldogulást keresőké, lelkeseké és ambiciózusaké, tüntetően ügyeseké és esetlent domborítóké. Az előadókat az kapcsolja össze, hogy mindannyian pusztán örömből teszik, amit tesznek, és a dolog alapvető célja is „csupán” az örömszerzés: véresen komoly előadás mindössze egy akadt, de annak előadói is bizonyították pár órával korábban, hogy nem lógnak ki a sorból (Ács Tamás és Jakab Ádám gyermekprogramja színtiszta vásári bohóckodás volt). Azért sem tévedés a commedia dell’arte nemes hagyományát emlegetni, mert az örömelven kívül a gúny adta meg az előadások jellegzetesen vásári, de nem alpári ízét.

Teatr Wegajty

A nagyszínpadot magában foglaló Sárkányos Udvarban helyet kaptak a vásározók mellett civil és egyéb szervezetek is: így került közel a langalló árushoz a szcientológia egyház stresszmérő-sátra, amellé meg egy zöldszervezet öko-kvartélya, ahol felvilágosították a betérőt arról, hogyan kellene zöldebbé tenni a lakását. A zöldek mellett hagyományőrző íjászok és egy legfeljebb kétméteres átmérőjű körben zakatoló kisvasút is megtekinthető volt. Talán ebből is látszik, hogy a Szárnyas Sárkány Hetének „off programjai”, vagyis az árusok, a hely és annak szelleme legalább annyira a középkori, napokon át tartó várásokat idézték, mint mondjuk Boka Gábor és az ő szenzációs Szeredás Színháza.

A szervezés ugyan nem egyszer kicsúszott a lelkes vezetők kezéből, bár senki sem állította, hogy egy commedia dell’arte rendezvénynek muszáj gördülékenynek lennie. A hibákért leginkább a helyszínváltás felelős: a Papok Rétjéről a Báthory Iskola udvarára költözködtek az előadók. Ennek az lett az eredménye, hogy nem egy előadást nem találtam meg, vagy csak késve bukkantam rá, amikor már éppen szedelődzködtek a szereplők. És ezzel nem voltam egyedül: nem egyszer dohoghattam együtt Debrecenből érkezettekkel azon, hogy nem pontos a tájékoztatás, hogy nincs egy térképmellékletet is magában foglaló műsorfüzet, amiből világosan kiderül, mi mikor és hol van. Így fordulhatott elő, hogy csak a végét láttam az egyik legjobb előadásnak, a Teatr Pushkin Harmsz-projektjének. Hiszen az a vékonyka füzet szerint a tornateremben lett volna, ellenben egy iskolai tanterembe került.

Lampionerdő

A Teatr Pushkin egyszemélyes színház: egy nagy fekete vászon előtt a szuggesztív Oleg Zsukovszkij Danyiil Harmsz verseit szavalta. Pontosabban a Harmsz-versekből összeállított nyers és őszinte monológot az orosz lélekről, az oroszok vadságáról és bujaságáról. Zsukovszkij színészi pályáját egy szibériai társulatban kezdte, majd a legendás Gyerevo tagja lett. Jelenleg Németországban él, de kurzusokat tart a Színművészeti Egyetemen is. Egy nappal korábban éppen a zsámbéki bázissal közös produkcióban – a Dalok a földről című, nem Mahlert, hanem inkább a kíméletlen humorú Csehovot idéző darabban – láthatta a közönség. Előttük lépett fel a lengyel Teatr Węgajty társulat a Szent Miklós csodájával, mely minden ízében középkori, gregorián énekekre épülő, színgazdag, már-már képzőművészeti jellegű (Brueghel és van der Weyden képeit idéző) előadás volt, pontosabban misztériumjáték  remek szereplőkkel.

A szombat este Szabados György hetvenedik születésnapjának megünneplésével zárult: a nagybeteg ünnepelt csak szavalt ezen az estén. Mintegy negyven barát, pályatárs és tisztelő lépett fel, hogy játsszon Szabadosnak, aki régóta rendszeres fellépője a fesztiválnak. Könnyes, bús, szabad este volt.

Teatr Wegajty

Vasárnap a gyerekek a székely kópé mesehős, Csalóka Péter történeteit megelevenítő bábjátékot láthattak, majd jöttek Boka Gáborék a Circus Minimusszal, ami kissé olyan, mint a Keménykalap és krumpliorr cirkusza, vagyis gyermekkorunk magunk eszkábálta képzelet-cirkuszai. A vadállatok plüssfigurák, a csodás átváltoztatás egy kék bársonylepel mögött zajlik (a szemfüles gyerekek nevetve kiáltották, „most állt föl, és megy ki, hogy átadja a helyét a mackónak”), a levitáció pedig úgy történt, hogy egy közreműködő az elé terített lepel elé mellmagasságban egy pár sportcipőt lógatott be, azt az illúziót keltve, hogy azok az ő lábai.

Ács Tamás és Jakab Ádám A bárány megkísértése című darabja a zsidó borbély és alanya, Adolf Hitler találkozását eleveníti fel. A történet szerint ekkor készült el Hitler legendás bajusza. Hitler ekkor még csak egy kis dühgombóc, egy zsidógyűlölő senki, aki az alázatos borbélynak fejti ki eszelős nézeteit. A borbély a nyakára teszi a borotvát, és közben Hitler már üvölti, „tedd meg, tudom, mit akarsz, megmentve ezzel milliónyi sorstársadat”. A borbély a legszívesebben már meghúzná a pengét a tizedes gégéje alatt. Amikor anyja megkérdezi, hogy ki volt a hőzöngő vendég, a borbély csak annyit felel, egy szegény, megzakkant kis káplán. Vajon a borbélyban felmerült, hogy talán nem egy egyszerű futóbolond volt a páciense?

Napközben Gavin Hay, az ausztrál zsonglőr buzogányokkal és angol szóáradattal kábította el főként a közönség fiatalabb tagjait. Roppant ügyes volt, egy létrán állva is magabiztosan dobálta égő buzogányait. Vasárnap este a PG Csoport és Halmos Béla népzenész közös koncertjével és Nyírbátor apraja-nagyját megmozgató, látványos, sőt egyenesen megható, igazi vásári parádéval zárt a fesztivál.

A PG Csoport számaiban is van nem kevés gúny. Különösen a még 1994-ben írt az Embertelen rendszer címűbe jutott belőle jó adag. A zenekarnak van néhány slágere, van néhány keresztény szellemiségű száma, az énekes hangja magabiztos, kifejezetten képzettnek tűnő, kulturált. Ha valami, akkor Halmos Béla fellépése, az által játszott néhány Zerkula János nóta – természetesen gyimesi, gyimesközéploki nóták – volt a koncert csúcspontja. A húrok a szív húrjai voltak, a nóta édesen keserű.

Tűzzsonglőrök (A szerző felvételei)

A koncert után tombolni kezdett Karnevál hercege. A fákat ellepték a tűzoltók, a házak tetején és az iskolaudvaron fáklyákkal tartott bemutatót a fiatal artistákból álló Taurin Cirkuszcsoport: biciklikereket gyújtottak meg és forgattak, a tetőn parádéztak, miközben feltűnt a korábban Moliére Fösvényét gólyalábakon állva előadó három tehetséges fiatalember (L’Avare Színház) – szintén gólyalábakon. Egyikük menyasszonynak öltözve, másikuk vőlegénynek, a harmadik a vőfély volt. A lengyel Teatr Węgajty tagjai csuhában léptek színpadra. Mögöttük a bűnbeesés képe csontvázakkal, majd egy fehér ruhás szűz szarvakkal a fején kék ladikba szállt, és két seprűt vett magához evező gyanánt. A színpad előterében két fiatal capoeira bemutatót tartott.

Aztán az egyik fán meggyújtotta egy tűzoltó a papírsárkányt, ami vészjósló sebességgel és tüzet köpködve rohant a focipálya felé. (Mindez egyre inkább emlékeztetett a Gyerevo csodálatos előadására, az Őrjöngő Lórántra, amelyben a Tiszán úszó tutajon gyújtottak a szereplők fáklyákat.) Aztán a helybeliek és a nézők jöttek sok százan, a lampionok oldalára írták kívánságaikat, majd meggyújtották a lampionok kanócait, és mind felengedték őket a városka egére.

Miért olyan jó a tüzet nézni? Vajon miért tesz ez mindenkit boldoggá? Kétségkívül a felhőtlen öröm, a kívánságok égbe reptetése volt a fesztivál legemlékezetesebb része. Olyan ez, mintha megtörténne a legelképzelhetetlenebb csoda: a teljes és valóságos és megtörhetetlen béke. Nincs ellentét fajok, nemek és csoportok között. Csak a lampionok vannak, ahogy lángoló sárkánnyá rendeződve szállnak a széllel a tiszta, távoli mezők fölé.