 Lieb Roland Ferenc Utcai harc című műve |
Az érem eredetileg valóban kicsi, lapos és hivatalos, s nem csak azért, mert ideszámítanak a pénzérmék is, hanem mert az érmészet a reneszánsz kezdetektől még pár száz évig tényleg ennyi volt. Ábrája valamilyen rajz – gyakran fej, de bármi más is lehetett – és felirat. Fémből készült különböző technikákkal, többnyire jeles alkalmakra. Mérete a hajdani tízfillérestől csak annyival növekedhetett, hogy elférjen egy nyitott tenyérben.
Ezeknek a szempontoknak az ortodoxiája szűnt meg a XX. században, amikor saját szabályait áthágva az éremművészet is felszabadította magát. Hogy a legújabb kori „érmek” ne folyjanak át más műfajba, egyedül a műalkotás nagysága (vagyis kicsinysége) maradt változatlan, minden más: anyaga, technikája, térbeli kiemelkedése, motívum- illetve témaválasztása belépett a határtalan szabadság birodalmába. Hogy hol áll a hazai aktuális éremművészet, arról a soproni Országos Érembiennálé tudósít kétévente.
 Szücsy Róbert munkája |
Hihetetlenül izgalmasan indul a tárlat – ez ebben a műfajban nem várt, ezért óriási dolog -, mindjárt olyasmiket látunk, amik teljességgel ellentmondanak eddigi sztereotípiáinknak. Üveg, fa, mellettük fém, de szögletes, vagy fával kombinált műtárgyak, aztán formák öntöttvasból és betonból, mindezek – horribile dictu – madártollal, szőrmével, cérnával, mohával kombinálva! Ezáltal ennek a megújult, határfeszegető intim műfajnak a darabjai – amelyek a marokba fogás miatt kifejezetten igénylik a kézzel való letapogatást -, egészen meghökkentő tapintási (és persze látási) érzeteket kínálnak. Például Lugossy Mária földmozgásokat idéző szürke, homokfújt üvegből készült miniplasztikái, vagy Budahelyi Tibor merész anyagkombinációjú geometrikus üvegjátékai. Külön öröm az is, hogy imponáló számban vannak jelen a hagyományoknak fittyet hányó fiatalok: a betonnal történelmet író Lieb Roland Ferenc (Tüntetés, Utcai harc), a bronzgyűrűbe üvegből esőt kreáló Muka Viktória, a vasból bonsai kertet komponáló Szanyi Borbála, a múltat érmész-avantgardizmussal dicsőítő Szücsy Róbert (Laudator temporis acti), továbbá a precízen lírikus konstruktivista Tóth Attila és a bronzot az organikussal párosító Zsemlye Ildikó (Bronz-Moha).
 Szunyogh László műve |
De nem csak nekik köszönhető a megújulás; érdemüket és tehetségüket mit sem csorbítja, hogy az utat már kitaposta a bátor középhad, például Várnagy Ildikó, aki néhány centiméteres apró bronzalakzatait festékpöttyökkel szórta tele (Erotika-sorozat), vagy Szunyogh László – az idei nagydíjas -, aki összecsukható hatású duplum-érmeit egészen meglepően, nyitott pudrié formában mintázta (Zsebtájkép-sorozat).
Ám nem csak a szokatlan anyagok és formák nyithatnak új csapásokat a műfaj jelenében és jövőjében. Néhányan azt bizonyították, hogy a bronz (fém) materiális képességeiből kiindulva is új utakra lehet lelni. Szöllősy Enikő például a negatív teret is érvényesülni hagyja művein, Ézsiás István a bevált körformát szigorítja ipari diszk-konstrukcióivá, Balás Eszter alakilag is emléktöredékként fogja fel az arcképet, Soltra E. Tamás firenzei motívumokat ábrázoló, „igazi” könyvjelzőket öntött, Horváth László rusztikus, célkereszt hatású „Pecsét”-eket tervezett, Király Vilmos pedig egyszerre bronzhűen és ugyanakkor annak ellenszegülve „noteszlapokat” alkotott Radnóti emlékére.
 Király Vilmos: Radnóti noteszlapjai |
Mi tagadás, a fenti művek „viszik el” a tárlatot, ami nem jelenti azt, hogy érzéketlenek lennénk a hagyományos formák és funkciók iránt. Sokat egymás mellé téve derül csak ki igazán, mekkora minőségi különbségek lehetnek az emlékérmek között! Ez az a kategória, amely többnyire megrendelésre (vagy pályázatra) születik, itt nincs helye az autonóm fantáziának, mert a megbízó diktál, ettől függetlenül mégis a művészi intuíció és nem mellesleg a szakmai biztonság határozza meg ezeknek az érmeknek (is) a színvonalát. Elvileg „csak” fej és írás szerepel rajtuk, esetleg valamilyen attribútum, netán valami más jellemző a háttérbe komponálva. Itt aztán nem árt az átlagosnál jobb karakterérzék, a körformába komponálás rutinja, és a tipográfiai ízlés! De még ez sem elég, mert hiába a hasonlatos arckép, ha nem tükröződik általa a személyiség és a szellemiség. Mi Fekete Géza Dezső és Krajcsovics Károly művein érzékeltük leginkább a megformált alak erejét.
Külön csoportot alkotnak a technikailag egészen más, kézzel vert érmek, amelyek olykor komplett jeleneteket sűrítenek az öntöttnél jóval kisebb felületre, a miniatúrákhoz hasonló elmélyült alapossággal.
 Ifj. Szlávics László alkotása |
A soproni éremkiállítás valójában kettő, mert szokás szerint a biennálé mellett az előző seregszemle nagydíjasának önálló kamara-tárlata is látható. Ifj. Szlávics László a műfaj egyik legjobbja, kollekciójában az érmészet úgy helyeződik új alapokra, hogy nem csak alkotói szabadságáról, de szakmai biztonságáról is meggyőz. Bemutatóján anti-érmek és pszeudo-pénzek sorakoznak látványos sokféleségben, imponálóan szellemes tartalommal.
Az érmészetről alkotott rossz beidegződésnek köszönhetően azonban az Orsolya téri Lábasházban a látogatók még sem adják egymás kezébe a kilincset. Ebben sajnos a kiállítás plakátja is ludas: bágyadt, színtelen konzervativizmusával mintha egyenesen azt hirdetné, hogy itt bizony tömény unalom vár mindenkire. Ráadásul ugyanez a motívum ismétlődik az egyébként kifogástalanul szerkesztett katalógus borítóján is. Nem épp’ csalogató stratégia, pedig ha a szervezők megszabadulnának a hagyomány görcsétől (és például egy vagabund művet reprodukálnának a falragaszra, netán a legutóbbi nagydíjasnak járó plusz elismerésként), mindenki jobban járna.
A kiállítás szeptember 6-ig tekinthető meg.