Nincs oly messze fővárosunktól, mint a rokonrendezvénynek helyet adó Diósgyőr, óránként indulnak vonatok, külön kérésre még a kései órákban is akad komp a túlpartra. Van aztán három helyszín, ebből kettő mezejéről jól látható a szemközti sziklabércet megülő egykori királyi székhely, a Dunakanyar legrégebbi templomának nyolcszögletű tornya, és mögötte ott terül el az ország legérintetlenebb erdőterülete, a Börzsöny. A Misztrál csöndes-ülős, kellemes, a városka életét nem megrendítő fesztivál: a meghívottak (névsoruk évről évre bővül, nem állítható, hogy mindig ugyanazokat hallani) a szervezésben oroszlánrészt vállaló Misztrál együttes zenéjéhez hasonló, népzenéből kikevert muzsikát játszanak.
Az idén tizedik alkalommal megrendezett Regejáró Misztrál Fesztivál tehát nem fordítja fel úgy Nagymarost, ahogyan felfordítja a Balaton Sound Zamárdit, a Művészetek Völgye Kapolcsot; nem kebelezi be a színhelyül szolgáló települést. Az érdeklődők – vagy öttucatnyi lelkes híve volt a programnak, ezen öttucatnyi ember hallgatott bele majd’ minden koncertbe – a Templomkert és a Duna-parti nagy színpad közt vándorolhattak.
 A Makám együttes |
Az egyik helyszín a Templomkert, egy perc séta a templomtól. Nagy, zöld, lejtős tér alján van a színpad. Itt kezdek délelőtt a gyerekprogrammal, vagyis a Makám együttes koncertjével. A Makám gyereklemezeinek koncepciója van. Mindegyik egységes, végiggondolt, ezért nem is tér le a banda egy-egy lemez útjáról, előadásaik tulajdonképpen lemezbemutatók, és ez az ő esetükben rendjén is van így. A Csillagvárót nem tartom ugyan a legjobb lemezüknek, de ez is messze magasan áll az átlag gyerekzenét produkáló együttesek zenéje fölött. Azon szerencsés fiatalok, akik az ő zenéjükön nőnek fel, közelebb kerülnek a magyar népzenéhez.
A másik helyszín az oktogram-tornyú Szent Kereszt Felmagasztalása Templom, melynek legszebb, legépebben megmaradt része a belépéskor megpillantható mennyezetfreskó. Itt adott sikeres, jóllehet elég langyos koncertet koradélután a Mentés Másként Trió. Egy népzenei koncert nem elsősorban attól lesz jó, ahogy és amit a zenészek játszanak, hanem attól, hogy a dalokat szenvedéllyel tudják megtölteni, fel tudják hevíteni. A meglehetős melegben enyhet adó helyszínen a zene nem segített a bágyadtságot leküzdeni, holott a trió mindhárom zenésze kiváló. Az énekesnő, Fábri-Ivánovics Tünde – hangja tiszta, mentes minden manírtól, igaz, alig különböztethető meg más, hasonlóképpen formáló énekesnőkétől – ütőgardonosként is megállta helyét, Lipták Dániel olykor ugyan kissé túl sok vibrálással dolgozó, de rendkívül ügyes hegedűs. A kobozon játszó Fábri Géza szigorú tekintetével is irányította a moldvai csángó dalokat emlékezetesen elővezető triót. Versmegzenésítéseik és maguk költötte népzenei ihletésű dalaik között is akadt vérpezsdítő (különösen a Nagy László versére írt Csodafiú-szarvas), de valahogy mégsem éreztem, hogy amikor Fábri-Ivánovics Tünde azt énekli, „úgy fáj az én gyenge szívem”, valóban át is járná az a makacs fájdalom, amiről vall. És nem éreztem azt sem, hogy a Kegyelmes Istent szólító hang tulajdonosa fel kívánna emelkedni a megszólítotthoz.
A harmadik helyszín a kompkikötőhöz legközelebb eső, s a Maros vendéglőtől venyigevesszőkből ácsolt kerítéssel elkerített Duna-Parti Színpad. Itt hallottam a nap legjobb és legrosszabb koncertjét is.
 Ivica Vucelja |
A fesztiváloknak rendre nem a kiemelt, a legtöbbre tartott előadója adja a legjobb koncertet. A Misztrál legjobb – a fesztivál névadójának koncertjénél is erősebb – koncertjét éppenséggel egy délszláv harmonikás és egy belga hegedűs adta. Alig valamivel több mint egy órás koncertjükön sokféle érzelmet és érzést keltettek a hallgatóban, sokféle és sokrétű zenét játszottak: az ő előadásuk találtatott a legszínesebbnek. A Duo Mallou nem népzenei közhelyekből építkezett, az előadók megértették a népzene igazi, leglényegesebb szándékait (hogy a lelket akarja megmozgatni, az érzelmeket mozgósítani). Műdalokkal is keveredő, erőteljes zenéjük egyszerre idézte minden idők legjobb szerb kompániáját, a Bjelo Dugmét (a Fehér Gomboknak volt kapitánya Goran Bregovic), a kólókat, a magyar és a bolgár népzenét, valamint a velencei lokálok éjjelekre berendezkedő gruppjainak tangóprodukcióit. A harmonikás Ivica Vucelja nem egyszer zengett tört angolsággal ódát a magyar nők szépségéről: így végképp érthető, hogy dalai mindegyike szerelmes dal. A szívfacsaró macedón, bizarr 7/16-os ütemű táncok egy pillanatig sem voltak édeskések, erő és rettenhetetlenség sugárzott mindegyikből. A páros és páratlan ritmusok váltakozásának köszönhető – mely a bolgár népzenére jellemző – a duó zenéjének zaklatottsága, kiszámíthatatlansága.
A következő koncerten a Magyar Dudazenekar féltucatnyi tagja állt ki a Templomkert színpadára, hogy eljátsszon egynehány dudazenekartól elvárt dalt. A dalok szövegébe rejtett üzenetet – a dudás az ördöggel cimborál – nem meghazudtolva. A Hopp Juliska, Hopp Mariskától az Aki dudás akar lenni daláig terjedő repertoár nem okozott meglepetéseket, ám az is kétségtelen: elsősorban a közreműködő énekeseknek köszönhető, hogy a koncert nem fulladt húsz perc után unalomba.
Az este fellépők koncertjeikre megzenésített versekkel, népdal alapú pop-dalokkal készültek. A legkevésbé meggyőző a Túlpart volt: ők mintha nem éreznék, milyen zene rendelhető egy-egy szöveghez. Radnóti Miklós Nem tudhatom című verséről már az első hangoknál lepattant a vidám, dúr dalocska, arról nem is beszélve, hogy nem egy dalban vétettek a magyar prozódia szabályai ellen. Az együttes legügyesebb tagja a fuvolás volt, aki miatt nem egyszer éreztem azt, hogy a Túlpart tulajdonképpen a magyar Jethro Tull szeretne lenni. A választott szövegek egy részét csak a legnagyobb jóindulattal lehetett versnek nevezni: Prágai Tamás Futball című szösszenete nyilvánvalóan nem mérhető Nagy László Tündér a fűben című poémájához.
A Túlpart után következő Orthent jóval dinamikusabb, rockosabb zenét játszott. Ha valakiknek, hát nekik szurkolhattam, hogy minél népszerűbbek legyenek. Miattuk és a belga-balkáni duó miatt érdemes lett volna többeknek is idezarándokolni.