Nem a mostani az első vészhelyzet, s még csak nem is a legsúlyosabb, ezért aztán Wolfgang Behringer (majdnem) az elején kezdi, az utolsó nagy jégkorszakkal, hogy jobban megértsük a napjainkra előidézett pánikhangulat tárgyát. Jól vezet, szenvedélyesen és lelkesen, az elején akkurátusan helyre rakja az olvasó-nebulók hiányos földtörténeti ismereteit, felfogó képességünk határait azonban csupán saját fonala mentén tágítja (egy valódi földtörténeti szakmunka oltárán valószínűleg elvéreznénk), így célirányos summázataiban még az amatőr is követni képes a nagyon-nagyon régmúlt éghajlati kilengéseit.
Amelyek következtében például elváltak egymástól a kontinensek, eljegesedett, majd kizöldült a Föld, fejlett kultúrák születtek (a hatezer évvel ezelőtti éghajlati optimum alatt valamennyi az északi szélesség 20-40. foka között) és omlottak össze. A természeti folyamatok negatív következményei bővelkedtek társadalmi és vallási magyarázatokban, amelyek megoldást sohasem hoztak, szerencsétlen bűnbakok hosszú sorát viszont annál inkább. A régi korokban a természet zord játékai alkalmat adtak az uralkodó legitimitásának kétségbevonására, néhány ezer évvel később pedig egyszerűen máglyára küldték az égi bajok földön járó „okozóját”.
Ez már azután volt, hogy a meleg középkort hűvösebb századok váltották fel, és nekidurálta magát a ma is tartó kis jégkorszak. Amelynek nem a konstans hideg a jellemzője, hanem az uralkodó tendencia, továbbá a változékony és szélsőséges klíma, valamint a gleccserek felszíni aránya, amely az utolsó nagy jégkorszakban a Föld összterületének 30%-át, a XX. század végén pedig (újonnan keletkezve) 10%-át borította. A kis jégkorszak következményeire a Bodeni-tó befagyási gyakorisága nyújt szemléletes példát: itt csak tartós mínusz 20 Celsius-fok alatt alakul ki vastag jégtakaró. A IX. század óta rendelkezésre álló adatok szerint a tó a XIV. századig alig, a kis jégkorszak hideg hullámainak hatására viszont egyre gyakrabban fagyott be, a XVI. század középső harmadában minden ötödik évben.
Mint bármely éghajlati szélsőségnek, a kis jégkorszaknak is megvannak a kulturális hozadékai pro és kontra. A befagyott vizeken például divatba jöttek a jégkörmenetek (a Bodeni-tavon) és a vásárok (a Temzén), máshol az agrikultúra csapott át saját ellentétébe (a fejlett középkorban még jó szőlőterméssel dicsekvő dél-norvég, brit és baltikumi lankák urai a XVI. századra búcsút mondhattak saját készítésű boraiknak). Közben a malária megszűnt pusztítani az Alpokon túl (mert az Anopheles szúnyog és a meleg a Szaharáig húzódott le), viszont a vikingek túlélhettek volna, ha leküzdik makacsságukat, és változtatnak öltözködési szokásaikon. A hidegnek köszönhetjük továbbá a németalföldi téli tájképek sorát (Brueghel épp a kis jégkorszak kellős közepén működött), de emellett a tömegesen elharapódzó depressziót, az általános melankóliát valamint az öngyilkossági rekordok felállítását.
Röviden összefoglalni ugyan lehetetlen a háromszáz oldalas, a kultúrtörténet valamennyi ágát, továbbá a kutatói múltat és jelent egyként érintő munkát, annyi azonban viszonylag tömören leszűrhető, hogy a hideg nem pusztán hőmérsékleti kérdés, hanem főleg a flórát és faunát, azaz a vegetációs határokat meg- és átszabó éghajlati befolyás, amely szélsőséges esetekben erőteljesen átrajzolja a kulturális és civilizációs megoszlást.
Wolfgang Behringer – a saarbrückeni egyetem boszorkányüldözésre és éghajlattörténetre specializálódott újkori történész professzora – igen meggyőző erővel hatalmas anyagot tár elénk annak igazolásául, hogy természetföldrajzi ismeretekkel felvértezve nem csak a történelem politikai és vulgáreseményeit, de a tömegkultúrát és a művészeteket is tónusosabb megvilágításban láthatjuk. Behringernek nem csak a mondanivalója, de a stílusa is lebilincselő, mert szerencsés képességgel ötvözi a tudományos igényességet a populáris hangvétellel, a tényanyagot a zsurnalizmussal, a rációt az emócióval. Addig, amíg – a paleobotanikában, paleozoológiában, jégmagfúrásban és egyéb idegen témában járatlanul – elveszett gyermekként fogjuk a szerző kezét, hálásak is vagyunk ezért, ám amint otthonos területre érünk, némely megjegyzése bizony kétséget ébreszt bennünk.
Például az ilyen mondatok: „A városkép megváltozását, hogy a 16. század végén a ‘gótikus’ házakat ‘barokk’ házak váltották fel, a klimatikus változásokkal hozhatjuk összefüggésbe. Jóllehet, hosszabb folyamatokról van szó…” – teszi még hozzá, de ezzel elintézettnek is veszi a témát (180.o.). Vagy az, hogy Hauser Arnold manierizmusról alkotott véleményét és annak (általa) általános érvényűvé avatott cáfolatát lazán egyetlen mondatba sűríti (184.o.), s csupán egyetlen jegyzetelt irodalommal támasztja alá. A banalitásnak az a mértéke pedig, amivel A globális felmelegedés következményeinek a becslése című fejezetben találkozunk, miszerint „A hazájukat szerető emberek mindig sajnálni fogják szülőföldjük elvesztését”, még az előzőeknél is jobban elképeszti az olvasót.
Igen, a kötet második felében párolog a bizalom, de ettől függetlenül falható a könyv, akár egy jó bulvár. Kicsit valóban az, de ez egyben erénye is, másképp aligha mélyednénk el azokban a kérdésekben, amelyekhez nem értünk igazán, ám velük riogatnak nap mint nap. A globális felmelegedés veszélyeivel azonban abszolút képesek vagyunk szembenézni – vallja Behringer, akinek azért is hiszünk szívesen, mert tudós szerénységgel már az első lapokon leszögezi, hogy valójában vajmi keveset tudunk az egészről.