Deponie Highfield / Burgtheater–Wiener Festwochen
Kathrin Brack díszlete zavarba ejt: hat szürke és egy pej életnagyságú, teljesen élethű lipicai áll a színpadon. A fülük és a farkuk is mozog, és mintha a leheletüket látnánk, úgy „füstöl” az orruk. Megnyugodhatnak az állatvédők, nem kitömött, hanem valódi díszletlovak állnak a greenboxszerű zöld műfűmezőben. Már a látvány is különös, de hogy mindehhez, míg beülünk, az I Say a Little Prayertől Pharrell Williamsig terjedő zenei skáláról szól a zene, nos, ettől a néző teljesen elbizonytalanodik, és elveszíti előzetes kapaszkodóit.
 Jelenet a Deponie Highfield című előadásból |
Aztán jönnek a színészek, a talpa külső oldalán, amolyan O-lábat formázóan járó Martin Wuttke (ja, persze, a lovaglástól!), akit leginkább az érdekel, lehet-e a lovon dohányozni. Időnként megszólal A hét mesterlövész zenéje, kétszer igen komoly pisztolyharcba is keverednek a színészek, akik halálosan komolyan bújnak fedezékbe a ló mögé, vágják magukat hasra, gurulnak erre, kúsznak arra, tartanak célra, pontosan úgy, mint a westernekben. A darabnak amúgy semmi köze a westernekhez, hiába az obligát kalap, vagy a fekete, férfiasan szabott nadrágok, mellények, zakók, de az ingek fehér fodraival, zsabóival, a magassarkú csizmákkal a tervező, Tabea Braun abszolút femininné teszi és kimozdítja a „vadnyugati nő” karaktert. Amikor átöltözik a négy színésznő, Caroline Peters, Birgit Minichmayr, Irina Sulaver és Kathrin Angerer, a westerncsizma megmarad, de vakítóan fehér country vintage ruhák muszlinja, áttört csipkéje lebben, a domina típusú nőiesség sokkal lágyabbra vált. Martin Wuttke gyakorlatilag változatlan, csak a mellénye lesz csillogóbb.
A díszlet meg jelmez különben teljesen mindegy is, bármilyen térben, bármilyen öltözékben csacsoghatnának a világ rendjéről, az egymás mellett létező sokféle valóságról, arról, hogy kinek-kinek az élete egy katasztrófa, és sehova nem tartunk, a lipicai ménesről, esetleg az elefántos videókról. Bár az is igaz, hogy ha nem lovon hasalva kellene a szöveget elmondani, fel sem merülne a kérdés, hogy miért lovon hasalva kell a szöveget elmondani. Teljesen blőd az egész, de René Pollesch úgy szövi egymásba logikailag ezeket az állításokat, tagadásokat, rácsodálkozásokat, hogy a fecsegő felszín alatt némi mélység mégis van. (És itt nem elősorban a Lipica-Ibiza szójátékra gondolok, amit az ÖVP vesztegetési videója inspirált, mert annak az aktualitása már el is múlt a napi sajtóból.)
Nem meglepő módon az emlékezés, a felejtés, az elveszett szerelem, a kimondott szavak ereje, a láthatón túli fontossága, a színész és a karakter közötti viszony, a figura és a reprezentáció azok a kulcsszavak, amelyekre ez a meglehetősen laza szövetű előadás felfűzhető. Privát, színházon kívüli és vegytisztán szakmai témák váltják egymást és játszanak egybe.
Hiányoznak a valódi, megfogható, megkülönböztethető karakterek, cselekmény nem zajlik, történetmesélés nincs, néha a jobb oldalon jól látható súgó is segít. Belemegyünk a játékba, hogy nem megrendezetten. Sokat nevetünk, ezen is meg a már említett lövöldözésen, a szómenésen, az Észbontók szereplőit megszégyenítő hitetlenkedő hangsúlyokon. Egy-egy mondat tartalma megérint, de nincs idő gondolkodni, mert a szöveg csak hömpölyög. Mint azokon az estéken, amikor leül az ember egy számára kedves partnerrel meg egy üveg jó fajta borral, és egymásba folyatva a mondatokat, roppant kellemesen a semmiről meg butaságokról beszélget. Ez színpadon, valljuk be, időnként rettenetesen unalmas vagy érdektelen tud lenni. Ez az előadás szinte bármikor véget érhetne, és bármeddig folytatódhatna, így is, úgy is, pontosan ugyanannyira lenne kerek.
Le Metope del Partenone / Romeo Castellucci
A metopé a dór templomok párkányának frízében levő négyzetes, festett agyagtáblákkal, plasztikus rozettákkal vagy domborművekkel díszített mezőt jelenti. Kezdetben különálló jeleneteket, majd összefüggő eseménysorozatot ábrázoltak rajtuk. A Parthenonon 92 volt belőlük, Pheidiasz tervezte őket, istenek, gigászok, kentaurok, amazonok küzdelmeit, Trója bukását ábrázolták élénk színekkel. Néhány még az Akropoliszon van, az eredeti helyén, bár korántsem eredeti állapotban, nagyobb darabjai a British Museumban és a Louvre-ban láthatók, kisebb töredékei szerte a világon különböző múzeumokban.
A rajtuk megjelenő brutalitás, az életért folyó harc inspirálta Romeo Castelluccit a Le Metope del Partenone című, 2015-ben, az Art Baselen bemutatott darabjához. És egy személyes élmény: barátja és munkatársa, a mindössze 27 éves Alfredo Tassi 2009-ben az ő karjaiban halt meg a színpadon, az Inferno próbái alatt. Mire megérkeztek a mentők, már nem lehetett mit tenni. Nincs nap, mondja Castellucci egy friss interjúban, hogy ne gondolna erre.
A bécsi Gösserhalle csarnoka teljesen üres. Majd megjelenik egy fiatal nő, lefekszik a betonra. Három fehérköpenyes ember, két nő és egy férfi fehér műanyag kannákból begyakorlott, szakszerű mozdulatokkal különböző piros árnyalatú folyadékot locsol rá és köré, majd elhagyják a teret. A betonon fekvő nő nyüszít, majd ordít. Rövid idő után megérkezik egy mentőautó. Igazi, Wiener Rotes Kreuz áll az oldalán. Kiszáll belőle egy igazi mentőorvos, ápoló, sofőr. Összeszokottan, rutinosan veszik ki az autóból a szükséges dolgokat, az ágyat, az orvosi táskát, a különböző műszereket. Az előírt protokoll szerint felteszik neki a kérdéseket, bekötik az infúziót, rákötik a monitort, a pulzusgörbe ritmikus pittyegésből egytónusú monotóniába vált, megkezdődik az újjáélesztés, ami hatástalannak bizonyul. A halottat játszóra ráterítenek egy fehér lepedőt, visszaszállnak a mentőautóba, elmennek. A falra egy rejtvényt vetítenek. A definíció végén egy kérdés: ki vagyok?
 Jelenet a Le Metope del Partenone című előadásból |
Morajló zúgás hallatszik a hangszórókból, a halottat játszó felkel, odaáll a falhoz, a falra a rejtvény megfejtését vetítik. Mindez még öt alkalommal, más-más halálokkal – infarktus, súlyos építkezési baleset, allergiás reakció, égési sérülés, közlekedési baleset –, de ugyanezt a mintát követve történik meg. Az utolsó szereplő is elhagyja a teret, megnyugtató, meditatív hangulatú zene szólal meg, a falra vetítik az előadás címét, alkotóit. Meghajlás, tapsrend nincs. Végül jön egy takarítóautó, és feltakarítja a kiöntött folyadékokat.
Castellucci hat metopéjában hat tragédia elevenedik meg és tüntetődik el úgy, mintha meg sem történt volna. Előzmények nélküli sorstragédiák, hozzájuk tematikusan nem kapcsolódó rejtvényekkel. Ami a szemünk előtt zajlik, egyfajta rítus, ami mégis mesterségesen létrehozott, realisztikus, mégis laboratóriumihoz hasonló, szürreális, mégis modellszerű. Életszerűek az égett testrészek, a kilógó zsigerek, a feldagadt arc. Egészen bizarr a közlekedési balesetet szenvedőt alakító, mankókkal érkező nő, aki a csarnok igazi ipari sínjére fekszik, és az egyik lába térdtől valóban csonkolt. Bár az infúzió tűjét csak ráragasztják a színészekre, a monitorból is csak a hangot halljuk, a görbét nem látjuk, az újjáélesztést pedig csak mellkaskompresszióval végzik, a kitett defibrillátort nem alkalmazzák, de a mentő személyzete nem alakít, nem úgy játszik színjátékot, hiszen ők az előadáson kívül is pontosan ugyanezt, ugyanígy csinálják, csak épp az élet és halál valós tétjével.
Az ember menthetetlenségéről szól az előadás. És nem csupán azért, mert életünk eleve véges, vagy mert nap mint nap a halál veszedelmes közelségében vagyunk. Színházat nézünk, de ugyanezzel a – kinek-kinek egyéniségéből adódó – megtört, sajnálkozó, szenvtelen, az eseményeket mobiltelefonon rögzítő voyeurizmussal nézzük a hétköznapok eseményeit is. Itt csak azért nem megyünk el az esetek mellett, mert a színházi konvenciókat nem rúgjuk föl, tudjuk, hogy ez egy előadás, amire megvettük a jegyet.
Amit látunk, ember és ember harca, példázatszerű. És nem csupán azért, mert az ember a másik emberért, illetve a természet ellen küzd. Hanem azért is, mert az önző egó diadalát mutatja. Remélem, hogy arra a három mentőautóra aznap este nem lett volna szükség.
Oblivion / Sarah Vanhee
 Jelenet az Oblivion című előadásból. Fotó: Phile Deprez |
Ez az előadás olyan, mintha Pollesch gondolatfolyama és egy év személyes szeméthegye között hömpölyögne. Nem tudok ráhangolódni az akkurátusan, de még inkább koncepcionálisan el-, majd elénk rakott ilyen-olyan csomagolásokra, szépen lemosott, kisimított, kisebb és nagyobb műanyagokra. Számolom a dobozokat, nézem a rájuk írt dátumokat, és azon gondolkodom, tényleg márciusban vette-e a tusfürdőt, és mindig ugyanabba a papírdobozba teszi-e vissza Sarah Vanhee vagy az asszisztense a csokipapírt, a joghurtdobozt meg a teafiltert, vagy van benne némi praktikus csalás is. Az alkotóhoz nem tudok kapcsolódni az úton. Hiába húz elő váratlan témákat, csak az oktatófilmet látom, az ember és a hulladék viszonyát érintő didaxist. Neki fontos a projekt, ezt tiszteletben tartom. Én képtelen vagyok rá rezonálni.
Van, aki tud, mert hozzám képest jóval kevésbé cinikus. Olvassák el itt a Revizoron Upor László beszámolóját a 2017-es TESZT Fesztiválról. Tőle megtudhatják, mire ad alkalmat „a gondolatvezérelt belső séta”. Ő sokkal részletesebben megindokolja azt, hogy miért tudott rácsatlakozni, mint én azt, hogy miért tartottam el magamtól az előadást. Lehet, hogy azért, mert már régóta szelektíven gyűjtöm a szemetet, és évek óta van a táskámban bevásárlószatyor?
Yo escribo. Vos dibujás. / Federico León
Az üres gyárcsarnokban elszórtan, egymástól elkülönülten zajlanak különböző események, amelyeknek egymáshoz semmi köze nincs. Valaki egy vízzel teli medence egyik végéről egy kb. méternyi magas felfújt babát próbál áthajítani a másikra. Ha nem sikerül, a medence ellentétes végén álló visszadobja neki. Hárman ülnek egy-egy sakktábla mögött – azokon csokifigurák állnak –, mintha szimultán lenne, ám játékostárs nem jön, és a közönség sem szállhat be a játékba. Egy nő egy hűtő mögött ül, azt figyeli árgus szemekkel. Satöbbi. Ráadásul mindez szinte félhomályban. Bizarr helyzet, a teljes valóságosság nem kevés szürreáliával keveredik.
Hosszú percekig teljesen elveszettnek érzi magát a néző. Van, aki előveszi a telefonját, és elkezd fényképezni. Azonnal leállítják. A kisgyerekes családok, akik csak a címre jöttek, várják az interaktivitást, hogy valaki mondja, mi meg lerajzoljuk. Federico León, az argentin avantgárd szcéna jeles képviselője, az elvárások ellenében játszik velünk. Mert játszik. Olyat, mint amikor a nagyon részletesen megrajzolt képen meg kell keresnünk irányítottan egy apró részletet, vagy amikor nekünk kell rájönni a miértre, a nagy kép rejtett összefüggéseire. Detektívesdi, felfedezősdi, kincskeresés – sokféle emlék idéződik meg.
 Yo escribo. Vos dibujás. Fotó: Ignacio Iasparra. A képek forrása: Wiener Festwochen |
Időről időre, egyre rövidebb időközönként érkeznek üzenetek. A spirálozott jegyzetből kitépett lapokon – Jung, Pascal fogadása, szinkronicitás, Lavelle, kínai közmondás, szinte mint egy szabadbölcsészeti vegyes vágott – kék kézírás, mint amikor unja az ember a vizsgára készülést, és elkezd firkálni a szöveg közé. „Van egy pillanat, amikor minden labda, a kosár-, a tenisz- és a pingponglabda találkozik.” Enigmatikus, de a megfelelő helyet megkeressük, és kivárjuk a pillanatot, amikor a háromféle labda tényleg találkozik. „Mindjárt megtudja, mit látott az asztrológusnő az iPaden, de lehet, hogy nem is akarta meglátni?” Odamegyünk, megnézzük. Össze-vissza mászkálunk, így a hírnököknek fogalma sincs, megkaptuk-e a következő instrukciót, és utunk célját tudjuk, vagy épp kóválygunk tanácstalanul. Az installáció és a performansz, a totális esetlenség és a minuciózus tervezettség furcsa elegye a produkció.
„Mi van a süketszobán túl, amire a hippiforma biztonságis vigyáz?” Megnézzük, ha már ez a feladat. Átmegyünk a kabinon, és egy teljesen hagyományos, kétosztatúan berendezett színházi tér vár bennünket. Mi leülünk az emelkedő széksorokba, a különböző helyszíneken cselekvéseket végrehajtók a játéktérre. Nevezzük színpadnak. A káoszból egy olyan közegbe érkezünk, ahol biztonságban érezzük magunkat. Leülünk, figyelünk. Tudjuk, hova kell nézni. Még ha nem is tudjuk, mit fogunk hallani, látni, de a helyzethez illő alapvető szabályt ismerjük.
Amit hallunk, tudományos-ismeretterjesztő előadáshoz hasonlít. Konkrét példák nélkül kontextualizálja számunkra az addig átélteket, és arról biztosít, hogy létezik egy misztikus rendszer, amelyben semmi sem véletlen és értelmetlen. Ez megnyugvással tölt el. Végül is azért jár az ember színházba, hogy válaszokat kapjon az élet nagy kérdéseire.