Elmenni persze a jó filmek miatt is érdemes. Ennyit és ilyen jó filmeket ugyanis ekkora tömegben sehol máshol nem láthatni. A tizennégy nagyjátékfilm egyike sem volt kirívóan gyenge, s bár akadt nem is egy, amely nem oly mutatós, nem oly kimunkált, hogy vásznon lenne a helye, mégsem sem kapcsoltam volna el, ha ott látom őket, ahová valók: a tévében. Volt számos zavarbeejtő és zavaros film, de mindet végig lehetett nézni. És mielőtt bárki félreértené: ez kivételes pozitívum, ugyanis még a legjobb, A-kategóriás szemléken is bemutatnak nem egy olyan alkotást, amelyről fejvesztve menekülnek a nézők. Ilyen átlagszínvonalat kevés európai mustra képes produkálni.
Csákvári Géza első vagy második filmjükkel jelentkező alkotók filmjeit válogatta össze. Van köztük rutinos versenyző, aki filmszínészként már ismert, de rendezőként még nem, és van köztük számos elsőfilmes. A CineFest mégsem a zsengék fesztiválja. Különös, de – annak ellenére, hogy a válogatás elsődleges szempontja, hogy fiatal alkotók filmjeit hívják meg – egyetlen film sem tűnt éretlennek, naivnak vagy összeszedetlennek. Még feltűnőbb, hogy a filmek többségének atmoszférája dermesztő, a művek sötét képet festenek kapcsolatainkról: erőszakos cselekmény, rettegő áldozat, brutalitás szinte mindben előfordult.
Nehezen feledhető a Michael című film pedofil, gyereket vegzáló főszereplője. Michael Fuith-ot nagy valószínűséggel meglincselték volna a vetítés után, ha jelen van, mert annyira hitelesen adja a beteg állatot. Markus Schleinzer és a versenyprogramban szereplő másik osztrák alkotó, a színészként már nevet szerzett Karl Markovics egyaránt Hanekét mondhatja elődjének. Mintha a mai osztrák film minden jelentős alkotója nagyon súlyos társadalmi feszültségeket próbálna kioltani. Hol van már a boldog Ausztria?!
Az európai film alapvetően azért is más, mint a tengerentúli (sikerre orientált), mert nem pozitív karakterváltozás áll a középpontjában. Az európai film – különösen a német nyelvterület filmjeire igaz ez – történetei nem megváltástörténetek. A számos ok közül, hogy ez így alakult, a legjelentősebb az, hogy az európai filmes nem hisz olyan lelkesen az ember megválthatóságában, abban, hogy jobbá lehetünk, mint az amerikai.
Az Atmen, a fődíjat elnyert osztrák film azért különleges, mert egyértelműen megváltástörténet: jellemzően osztrák filmes eszközökkel, vagyis rideg naturalista képekkel megmutatja be egy kamaszkorból éppen kilépett árvaházi fiú magára találását (a filmről szóló kritikánkat l. itt – a szerk.). A fiú nevelőintézetben él. Karl Markovicsnál szűkre szabottak a párbeszédek, mégis egyre többet tudunk meg a fiúról. Sejtéseink beigazolódnak, a fiú valójában áldozat volt, nem pedig rideg gyilkos. A gimnazista, Thomas Schubert alakításában nagyon szótlan, mogorva, folyton a vállát rángató srác képes lesz a film végére szeretni és megbocsátani is. Akárcsak Götz Spielmann, Markovics is beépít direkt szimbólumokat a filmjébe: a hullaszállítói munkát vállaló fiú egy riadt, fogoly fehér galambot enged ki a garázsból.
A film végére egyre biztosabbak lehetünk abban, hogy gondozója semmivel sem boldogtalanabb nála. A feleségével folyton pörölő gondozó hatalmas, megtisztító esőben viszi haza a fiút. Eddigre ott ül mellette megszeppent, az érzelmektől magát távol tartani kívánó, feszélyezett anyja is. Akinek már az is büntetés, hogy látnia kell csecsemőként leadott ivadékát. A súlyos tekintetek, súlyos sorsok filmje az Atmen, melynek a lélegzés – Lélegzetet jelent a cím –, a levegővétel a legfontosabb metaforája. A fiú mintha a társadalom mélyére lenne nyomva, oda, ahol nagyon ritka a levegő. És a film végén tudja csak kiemelni a fejét.
A Martha Marcy May Marlene – amely szerintem az Atmennel egyenrangú film – hősnője épp az ellenkező utat járja be: a kíméletet nem ismerő, Marilyn Manson szektájához hasonló szektából szabadult lányt testvére (és annak férje) befogadja, a lány látszólag megmenekül, de egyre többször gyötrik rémálmok, egyre jobban fél a múlt rémalakjaitól, és egyre agresszívebben reagál a csitítgatásra. És egyre inkább fogy a befogadók türelme is. A legrosszabb bekövetkezésétől joggal tartó néző a film végén szinte fel sem ocsúdik: nem kap választ arra, hogy a lányt magával vitte-e Patrick, a szekta ura. A furcsa, nyitott lezárás után számos kérdést fel lehet és fel kell tenni, s ezek közül a legsúlytalanabb, hogy mi is történt valójában. A könnyed komédiákban tündöklő tini ikerpár, az Olsen lányok testvére, Elizabeth Olsen ragyogó játéka miatt is nyomasztó és hisztérikus a film.
Az angolszász nyelvterületről erőszakfilmek érkeztek, és ezek természetesen karakterfejlődésre épülő mozik: a Harry Brown bosszú-film, de nem Charles Bronsonnal vagy Clint Eastwoddal, hanem a nyugdíjas Michael Caine-nel. A címszereplő a lepukkant lakótelepen tesz rendet. A film legerősebb jelenetében a helyi kiskirály fűültetvényén vág át, hogy szert tegyen némi kézifegyverre. Miután az embertorzókkal végez, megmenti a koszfészekben talált junkie lányt, és mindent feléget maga után. Daniel Barber filmje szépen fényképezett, bosszúfilm panelekből összetákolt munka. A kisrealista Animal Kingdom hatása jelentősebb: a film egy erőszakos bűncselekményekkel kelő és fekvő család története. Nem is az idegbeteg, mindent problémát fizikai erőszakkal megoldó apa a legsátánibb figurája, hanem a fiát is a család nevéért beáldozni kész anya. Ezerszer jobb felnőni egy döblingi nevelőintézetben (mint az Atmen hőse), mint egy ilyen családban. A legkisebb fiú a film végén minden lelkiismeret-furdalás nélkül végez az apával.
Adrian Sitaru a remek és formabontó – minden jelenetet szubjektív kameraállásból rögzítő – Sporthorgászat (a filmről szóló kritikánkat l. itt – a szerk.) után fáradt, a mai román filmek paródiájának ható művel érkezett: a főhős az anyjának akar egy jó orvost találni. Leutazik a vidéki kórházba, ahová anyját egy könnyű szélütés után bevitték, és a film közel kilencven percében azt szervezi, azért küzd, hogy a nőt átvigyék Kolozsvárra, ahol egy barátja az orvos, és ahol reményei szerint jobb ellátást kap. A Legjobb szándék is a közelikre, a szubjektív kameraállásokra épít, de könnyen elveszítjük a fonalat, nem mindig értjük, éppen kinek a szemével látunk, és mit is pontosan. Ha román kórházfilmet kell ajánlani, nyugodt szívvel ajánljuk inkább az utóbbi húsz év egyik legjobb filmjét, a Lazarescu úr halálát, amelynek enyhe utánérzése csak Sitaru – magyar producerek közreműködésével készült – ál-dokunak ható munkája.
A Láthatatlan nőt a német Fekete hattyúként ajánlották a szervezők (az utóbbiról szóló kritikánkat l. itt – a szerk.). Ez a film sokkal kevésbé színes, inkább hat tévéfilmnek, mint nagyjátékfilmnek, hősnője – ezért hasonlíthatták Aronofsky művéhez – egy idegroncs táncosnő, színésznő, aki csak úgy tud szabadulni a test démonaitól, ha táncol: kitáncolja magából a félelmet, a vágyat. Christian Althoff szinte lyukat üt a padlóba, olyan súllyal van jelen a film végén, amikor meztelenül áll a színpad közepén.
A fesztivál legkevésbé figyelemre méltó filmje az R U There? (Ott vagy?) volt: főhőse a Quake játék bajnoka. A számítógépes gyilkológép egy tajvani kis faluban keresi a valóságot, de a csinos hostesslánynak – hiába tölt annak családjánál egy teljes hétvégét, csodás hegyek közt, egy érintetlen faluban – csak virtuálisan tud szerelmet vallani. A cybertérben jönnek össze, és mintha mind a lány, mind a fiú örökre ott is akarna ragadni. A kérdés persze az, mi van, ha valaki kilép a gépükből. Ez a bárgyú megváltástörténet nem illett a komoly, gyomorszájra mért ütéshez hasonló történetek közé. Csak David Verbeek az, akinek javasolnám, hogy módosítson pályát. A többiek következő filmjét viszont elszántan várom: nem egy itt és most bemutatkozott rendezőtől számíthatunk remekműre.