Tekintetbe véve, hogy a Titanic filmfesztivál utóbbi három éve alatt négy skandináv filmet jutalmazott díjjal, voltaképpen egy nemes hagyomány folytatásaként üdvözölhetjük, hogy a tavalyi botlás után (mikor is holland és amerikai film előtt hajolt meg a zsűri és a közönség) idén újfent északi direktorok kapták meg a fesztivál mindkét fontosabb elismerését. Mind Thomas Vinterberg Submarino című közönségkedvenc mozija, mind Martin Jern és Emil Larssson intenzív prolidrámája, a fődíjas Vadember erős mezőnyben bizonyult kiemelkedőnek – s ez kivált a versenyszekcióval kapcsolatban örvendetes fejlemény. 

Carlos

Míg a Hullámtörők-díjat sokáig sekély nívójú versenytársak közül hozhatták el az arra érdemesek (mint Ilja Krzsnovszkij 4 című mozija 2006-ban, vagy Esteban Sapir Antenna című animációja 2007-ben), az utóbbi években s az idei felhozatalban már egységesebb volt a színvonal, ráadásul immár rendszeresnek tűnik, hogy impozáns turnéról érkező, körbeudvarolt fesztiválmozik is versenybe kerülnek – legyen szó Steve McQueen 2009-es Éhségéről vagy éppen Claire Denis White Material című mozijáról a tavalyi blokk szereplői között. Hogy a nagy nevek miért maradnak sorra díj nélkül, az alkalmasint fesztiválpolitikai szempontokkal is magyarázható, de adott esetben akár annak a következményeként is elkönyvelhetjük, hogy a nemzetközi szaksajtó kedvencei a független zsürorok szemében egészen egyszerűen gyengébbnek tűnnek némely kevésbé hypeolt filmmel szemben.

 

 

Az idei mezőnyben talán a Carlosnak volt a legjobb híre, hiszen a nevezetes francia művészrendező, Olivier Assayas tévésorozata tavaly szekérderéknyi díjat zsebelt be (többek közt Golden Globe-ot is kapott), s például az egyik legrangosabb angol szaklap, a Sight and Sound évösszegző listáján is az első helyen trónolt. A jókora várakozások fényében aligha meglepő, hogy Assayas mozija végül némi csalódást okozott – hiszen a Sakálnak vagy éppen Carlosnak becézett terroristalegenda gondterhes életét megéneklő mini-széria a majd’ három órás moziverzióban nem tűnik többnek egy minőségi, ámde konvencionális biopic-nél. Nem mintha ez kevés volna, hiszen Assayas vad tempóban száguldó műve majd’ végig (s kivált a bécsi OPEC-túszejtés szcénáiban) székhez szögezően izgalmas, ráadásul rendre megkapóan aprólékos miliőt fest a venezuelai forradalmár (Edgar Ramirez tesztoszterondús alakítása) köré. Ám a rövidített mozi-verzió egészében fájón foghíjasnak tetszik, s a hivatásos terrorista portréjának árnyalatai valahol elvesznek a karrier- és bukástörténet fontosabb eseményeit rovancsoló epizódok között. 

Ölésre ítélve

Jerzy Skolimowski Ölésre ítélve című műve szintén tisztes mustrakörút után érkezett a Titanic versenyprogramjába, Velencében például különdíjat kapott, ám esetében – legalábbis számunkra – a rendező személye önmagában is elegendő volt a felfokozott várakozásokhoz. Skolimowski a hetvenes években lenyűgöző (Deep End) vagy lenyűgözően hibbant (A kiáltás) filmeket rendezett a megszállottság különféle formáiról, majd húsz év festegetés után 2008-ban a Négy éjszaka Annával című megrendítő remekművével tért vissza odahagyott szakmájához (ez a filmje egyébként jószerint értetlen fogadtatásban részesült, s többek között itthon sem kapott forgalmazót). Az Ölésre ítélve jócskán nagyobb szabású az előbbi munkájánál, s nem csupán a Titanic versenyszekciójában, de Skolimowski életművében is a leginkább akciógazdag és extenzív alkotás. A film brutálisan egyvonalú, szimpla cselekménye egy amerikai fogságba esett tálibról mesél, aki egy véletlen folytán kiszabadul a rabszállító furgonból, és reménytelen menekülésbe fog a behavazott erdőben. Az Ölésre ítélve eleinte realista, sémahű és felettébb izgalmas hajszafilmnek indul, hogy aztán az emberi természetről merengő költői látomássá táguljon: a túlélésért gyilkoló, szótlan tálib egyre inkább kiüresített, absztrakt tájon menekül a semmi felé, idővel pedig üldözői is felszívódnak, s végül ő is kitűnik a képből. Skolimowski egzisztencialista filmje a fináléra eloldozza magát a politikai kontextusoktól és a brutálrealizmustól – ám fenséges és szürreális záró képe éppen azáltal lehet letaglózó erejű, hogy egy realisztikusan motivált cselekvéssor eredménye. 

Esős évszakok

A szekció kamaszszereplőkre fókuszáló drámái többnyire adósak maradtak az efféle revelatív pillanatokkal. Az iráni Esős évszakok szürke tónusokkal és imbolygó kézikamerával festi meg a drogügylet miatt szorult helyzetbe kerülő Sina eseményszegény hétköznapjait, s habár a szüleitől elhanyagolt teheráni srác és a lakásába költözött diáklány viszonya szolgál néhány megkapó pillanattal, Majid Barzegar bágyadt coming-of-age filmjéből egészében hiányzik minden izgalom vagy drámai erő. 

Kobajasi Maszahiro road-movieja, a Haru utazása sokkalta érdekfeszítőbb játékidővel szolgál, nagyrészt bizarr főszereplő-párosának és a jól adagolt humornak köszönhetően. Az isten háta mögötti halászfaluban élő rokkant nagypapa és tizenéves unokája egy napon útnak indulnak, hogy valamelyik felkutatott rokon segítségével végre megszabaduljanak egymás elviselhetetlen társaságától – a hisztérikusan szentimentális és kedvesen komikus mozzanatokban egyaránt gazdag túra végére pedig nem túl meglepő módon újfent megtanulják kedvelni egymást. Míg Maszahiro szeretetteljes iróniával közelít furcsa kettőséhez, addig a kanadai Denis Coté jeges távolságtartással figyelmezi a hasonlóan magányos családi párosát Curling című filmjében.  A halk szavú, introvertált apa és a külvilág elől elzárt, retardált kislány aprócska története szépséges képeken és következetesen lecsupaszított stílusban indul, aztán kézikamerás felvételek bontják meg némileg az egységes filmnyelvet, egyúttal pedig bűnfilmes és melodramatikus elemek tűnnek fel a szüzsében – hogy az utolsó harmadra végleg kioltsák egymást a különféle irányba mutató szándékok és cselekménymorzsák. 

A ház (A képek forrása: Titanic Nemzetközi Filmfesztivál)

Kevésbé enigmatikus, ám sokkal átélhetőbb családtörténetet mesél el a szlovák Zuzana Liová elsőfilmje. A ház cselekményének középpontjában a mogorva, ragaszkodó apa és a szülői háztól menekülni igyekvő tinilány érzékenyen ábrázolt konfliktusa áll, ám a mellékszálakon is megragadóan jellemzett karakterek bukkannak föl a szégyenkezve szerelmes angoltanártól a felelőtlen, ám jó szándékú sógorig. Liová filmje szerethetően savanyú figurákkal teli, ügyesen bonyolított, kerekre zárt darab, az örökzöld kisrealizmus szerény diadala – amely meggyőzően bizonyította, hogy a Titanic hagyományosan sokszínű versenyszekciójában a legapróbb munkák is felnőhetnek a repesve várt nagyágyúk mellé.