A tizenhetedik Titanic Nemzetközi Filmfesztivál fődíját egy holland elsőfilmes rendezőnő alkotása, A bőrön is áthatol című mozi hozta el. Különösebb meglepetést ez mégsem okozott: a film a kilencfős mezőnynek mindenképpen az egyik legszuggesztívebb, ha nem épp legsokkolóbb mozija volt, ami mellett mélyebb nyomot igazán csak két film, az iráni Elly története és a vietnami mozi, a Vergődés hagyott bennem. A szekció egyértelműen a női történetek dominanciáját mutatta: az Asszony zongora nélkül és a White Material középpontjában ugyanúgy egy-egy asszonysors állt, mint az emlegetett három filmben. Az előbbi alkotások és a „férfias játékok” (R, Élet és halál városa) közé idén egy gyülekezeti szerelmi négyszöget bemutató svéd film (Ésszerű megoldás) és egy meseszerű, a térben és időben lebegtetett finn alkotás, a Látogató vert hidat.    

A bőrön is áthatol

A „női történetekben” kitüntetett szerep jutott a fő karaktereket körülvevő tárgyi környezetnek/tájnak, mely minden esetben úgy jelent meg a vásznon, mint a hősnők lelki állapotának kivetülése. A bőrön is áthatol főszereplője, Marieke (Rifka Lodeizen kiváló alakításában) azt követően költözik Amszterdamból Hollandia délnyugati tartományába, hogy a saját lakásában erőszak áldozatává válik. A ház, melyet az újjászületéshez választ, nem véletlenül olyan, amilyen – ahogy Marieke lelkére, úgy a lakásra is ráfér a renoválás: a falakról mállik a vakolat, a fürdőszobában patkánycsalád vert tanyát, fűteni csupán egy helyiséget lehet, minden épp olyan romos és zavaros, mint hősnőnk. Az elsőfilmes Ester Rots a vágással is érzékeltette, hogy miként veszik el Marieke fokozatosan a lelki kínjaiban, hogyan nem talál kiutat önmaga börtönéből: a képzelet és a realitás minduntalan egymásba csúszik, az időben is kisebb ugrásokat hajtunk végre, a jelenetek szaggatottan és kihagyásokkal követik egymást. A lány egyértelműen nincs jól pszichésen, minden apró neszre idegesen reagál, bujkál a szomszédok elől, pánikrohamokat kap, rátámad egy kóbor kutyára – a külvilág felé azonban még tartja magát: eljár a bírósági tárgyalásra, és a facér szomszéddal (Wim Opbrouck) is fenntart valamiféle kapcsolatot, hasonló támadást átélt nőkkel csetel az interneten. A záró kép több mint sokkoló, és minden addig látott szcénát új megvilágításba helyez: Marieke, ha valamennyi laufot kapott is átmenetileg az élettől, egy újabb tragédia feldolgozása előtt áll.

Elly története

Az Elly története hasonló dramaturgiai eszközzel él, mint A bőrön is áthatol, csak míg a holland film a záró akkorddal ír felül minden addig látottat, Ashgar Farhadi negyedik mozija lényegében ezt tízpercenként megteszi. A történet szerint egy baráti társaság a Kaszpi-tengerhez kirándul – a párok között ott van a titokzatos és hallgatag Elly (Taraneh Alidoosti) is, akit a munkatársa, Sepideh (Golshifteh Farahani) hívott meg maguk közé. A vidám kiruccanás azonban sorsfordítónak bizonyul, olyan hétvégének, amely alatt egy tragikus esemény hatására minden és mindenki átértékelődik. Hogy vízbe fúlt-e Elly, és felelős-e azért, hogy az egyik pár gyereke majdnem meghalt, és hogy egyáltalán miért is ruccant ki a társasággal, mind olyan kérdések, melyekre a csoport a válaszokat keresi. Nyomok, melyeken elindulnak, melyekről letérnek, és amelyek – hogy a thriller hangulat még teljesebb legyen – gyanúsítgatásokba torkollanak (sajátos ízt kölcsönöz a filmnek, hogy a legizgalmasabb jeleneteket sosem látjuk, a „színen” kívül történnek). Farhadi filmje miközben egy rejtély nyomába ered, feltérképezi az iráni társadalmat és a nemek közötti viszonyrendszert is, mely utóbbiról kiderül, hogy csupán addig nevezhető „demokratikusnak”, amíg nincs vészhelyzet, és nem kell bűnbakot felmutatni.

Vergődés

Az Elly történetében végig ott morajlik a háttérben a tenger, mely a Vergődés című vietnami moziban szintén fontos események színterévé válik. Az iráni filmhez hasonlóan ez az alkotás is a változás alatt álló nemi szerepeket ábrázolja, a hagyományos – ez esetben a távol-keleti társadalmakban elfogadott – normák és a nyugati értékrend kölcsönhatását. A történet szerint adott két barátnő, Duyen (Do Thi Hai Yen), aki a film elején épp férjhez megy egy taxisofőrhöz és az emancipált, egyedülálló írónő, Cam (Lihn-Dan Pham), aki nem túlzottan feldobott a barátnője döntésétől. Hogy bosszúból-e, hogy a lány behódolt a konvenciónak, netán elfojtott leszbikus vágyaktól hajtva, vagy pusztán emberbaráti gesztustól vezérelten, nem derül ki pontosan, mindenesetre Cam azt követően, hogy megtudja, a nászt még nem hálták el, megismerteti barátnőjét egy igazi alfahímmel, Thóval (Johnny Tri Nguyen), aki egy tengerparti kirándulás során megteszi azt, amihez Duyen férjének nem fűlik a foga.

A tengerparti weekend azonban épp olyan tragikus fordulatot vesz, mint az Elly történetében – a társaságban ott van Tho egykori szeretője is, aki konkrétan belehal abba, hogy parkoló pályára került a férfi életében. A Vergődés lényegében a szexualitás hatalmáról szól, pontosabban arról, hogy a párválasztás során melyik nő minek alapján is dönt egy férfi javára: a biztonság utáni vágy vezérli, vagy Erósz parancsának engedelmeskedik. A keleti hagyomány megküzd a filmben az ösztönkésztetésekkel, és hogy a légkör végig fülledt is maradjon, megállás nélkül szakad az eső, a tenger tajtékokat ver, a barátnők pedig egy közös lepedő alatt szaunáznak.

Asszony zongora nélkül

A másik két, középpontjába egy-egy női karaktert állító mozi, a spanyol Asszony zongora nélkül és a francia White Material közül az előbbi az emlékezetesebb alkotás. A hallásproblémákkal küszködő Rosa (Carmen Machi) nyilvánvalóan rémesen unja az életet a férje mellett. A napok rutinszerűen telnek (ebédet készít, postára megy, otthoni kozmetikájában fogadja a vendégeit), ám egy éjszaka az asszony úgy dönt, maga mögött hagy mindent. Hogy eddig sem nagyon tudott azonosulni a sorsával, mi sem bizonyítja jobban, mint a postai jelenet, melyben azért nem vehet át egy csomagot, mert évekkel azelőtt lejárt a személyi igazolványa. A „kitörés” egy éjszakára korlátozódik csupán, mely alatt Rosa útja a kihalt Madridon keresztül vezet, és melynek során megismerkedik egy lengyel ezermesterrel (Jan Budar). A film tulajdonképpen egy olyan nő története, aki bár vágyik a változásra, nem gondolja azt igazán komolyan, csupán eljátszik annak lehetőségével, és végül elfogadja a status quót.    

White Material (A képek forrása: titanicfilmfest.hu)

A White Material hősnőjének, Mariának (Isabelle Huppert) azonban eleve az is a célja, hogy fenntartsa a meglévő állapotokat. Egy meg nem nevezett afrikai országban a kávéültetvényes asszonyt még a gerillaháború sem képes eltántorítani attól, hogy nekikezdjen a kávébab betakarításának. Bár az országot lassan az összes francia elhagyta, az asszony mégsem tágít, hiszen afrikainak érzi magát, ez a vidék számára az anyaföld. Maria tulajdonképpen Afrikába szerelmes, ezzel a kontinenssel él szimbiózisban, olyan mértékben hozzáláncolta már magát, hogy még a családja épsége sem foglalkoztatja. A táj ugyanúgy, mint a többi női sorsot felvonultató moziban, a főszereplő lelkiállapotára reflektál: az ültetvényt megszállták és feldúlták a gerillák, minden romokban, túlélési üzemmódba kéne kapcsolni, hagyni megrohadni a kávébabot, és menekülni, de ez egyet jelentene azzal, hogy hősnőnk feladja az identitását.