„Sehol világ, csak belül” – idézi elsőre talán meglepő módon Görföl Tibor fordításában Rilkét Vasadi Péter, de a fordító megjelölésével egyben ahhoz a Romano Guardinihez is irányít bennünket, akinek az 1950-es években keletkezett híres Rilke-értelmezéseit ugyanezzel a címmel jelentette meg Görföl. Guardini a 20. század egyik legjelentősebb katolikus teológusa és vallásfilozófusa, többek között Hölderlin, Dosztojevszkij, Kierkegaard és Rilke életművének kutatója, aki az irodalmi művek értelmezésén keresztül is a pluralista világban hittel berendezkedő embert próbálja erősíteni az erkölcsi relativizmus és a fenyegető értékvesztés ellen. A magyar katolikus szemléletű irodalom-értelmezés fontos állomása volt a Rilke-monográfia lefordítása és megjelentetése.
A Rilke által jósolt, csak belül létező világot Guardini az ember, a létezés és a dolgok viszonyában végbement legfontosabb változásnak tartja: „A valódi »világ« az ember révén jön létre. Akkor, ha egy létezőt nézésnek átadott szellemébe, érző szívébe, formát alkotó kezébe fogad. S ekkor az alkotás folyamata megy végbe. […] Azután minden megváltozott. A dolgok már nem kerültek be ebbe a teremtő közegbe, s már nem tértek vissza megmunkált alakban ebbe a környező valóságba. A dolgok […] már csak felhasználásra jók.” (215.o.)
A „nézésnek átadott szellem” alkotói és általános emberi feladata, célja a kritikákban is folyamatos értékelői, befogadói attitűdként van jelen Vasadi költészetfelfogásával kapcsolatban, illetve egész pályájának jellemzéseként ő maga is többször célzott rá. Esterházy Péter szerint például Vasadi – biblikus és gyakran az ítélet, az apokalipszis témakörében mozgó – verseit nem a látomásos szerkezet határozza meg, ő „(csak) erősen néz”. A szerzőtől származó, Pilinszky személyes hatását felidéző vallomása szintén kiemeli a figyelem, a szeretettel telítődő tekintet jelentőségét: „Itt a lakásomon, a szomszéd szobában olvasott Pilinszky Simone Weilt nyolcunknak. Ő is a figyelem őrültje volt. A leselkedés bűn, a figyelem szeretet – tanultam tőle.”
Az Intarzia verseiben a szerzőnek ez a világszemléletté váló alapállása semmit nem változott, s az idő megélésének, az események belső történetté szervesülésének ugyanolyan meghatározó viszonyulási pontja a lírában is, mint a közvetlenebb megszólalású prózai vagy esszészövegekben: „Majd ha ő lesz a szemed, / látni fogod. Ha füled / elejti a zúgást, mint / napszítta porköpenyét / a vándor kánikulában, / hallod. // Hosszú pórázra eresztve / figyelmed többé el nem kalandozik” (Intarzia) – kapcsolja össze például Vasadi a fogalmat a keresztény ember beteljesülésre váró alázatával. Másutt pedig a személyességen is túllépve egy egész vers gondolati, etikai üzeneteként állítja elénk a figyelem fontosságát: „Aki lát, lassan hordja körül / a figyelmét. A kíváncsi / kapkod, vaksi, türelmetlen. / Túl későn érkezik vagy fut, / botladozik arrafelé, / ahová már senki se tart. // Egyhelybe’ maradj. Várj ki. / Szótlan jár köztünk az / igazság, mint a kard, de / nem vagdalkozik; elválaszt” (Ítéletidő).
A mottóban idézett Hetedik elégia kezdő sorainak imperatívusza („Érett hang, ne akarj versengeni”) szintén az egész kötetben kitapintható megszólalási forma, és Vasadi elsősorban azokat a saját törekvéseivel is rokon értékeket eleveníti föl a magyar költői hagyományból, amelyek formától, stílustól függetlenül ugyanarra a célra, a létezés értelmének küldetéses keresésére irányulnak. Párbeszédes szerkezetű verseiben, ajánlásaiban pedig ugyanolyan intenzitással szólítja meg önmagát is, mint a kérdezettet: „Milyen rejtett tudása létnek, bujdos / láz, törvények gyémánt keresztezése / ég bennetek, előtte már a születésnek?” (Magyar költők). Az elődök, örök kortársak közül két-két vers idézi a legfontosabb példaképeket, Pilinszkyt és József Attilát, egy pedig az alkotói módszer, a „vers születése” kapcsán Weöres Sándort.
Pilinszky Apokrifjének szövegallúzióin keresztül a világháború borzalmainak értelemmel, hittel feldolgozhatatlan képei, eseményei („Ki kit és miért?”) kerülnek filmszerű snittekkel egymás mellé. Ennek kapcsán vonja le Vasadi a kötet legmegrázóbb konklúzióját: a keresztény szellemiség, a humánum fogalmaival a háború leírhatatlan, s csak „hallgatásként”, belső törésként megélhető fájdalmat jelenthet: „Vannak idők, amikor nem jön / ki a szájon: íme, ez ember” (El). (A szerző életrajzából tudható, hogy fiatal korában maga is részt vett a Passau melletti koncentrációs tábor kiürítésében, amikor amerikai katonák dózerrel tolták el a holttesteket.) Ugyancsak Pilinszky annak a képzelt Lírai-tudományos dájelógnak a főszereplője, amelyben az irodalom jelenbeli helyzetét az önmagát fölfaló reflexivitásban, költői és értelmezői nyelv végleges eltávolodásában látja Vasadi. Ettől a folyamattól igyekszik megóvni József Attila életművét, s bár a szöveg – „Idézheted őt és elemezheted, / (s mi a legrosszabb:) / magyarázhatod. De meddig?/ Kell-e tovább? Szabad-e? / Hagyjátok lenni, mint egy / csillagot” (Hadd legyen) – felfogható a József Attila-kultusz továbbírásaként is, az egész kötet kontextusában inkább arra figyelmeztet bennünket, hogy az alkotó figyelem elvesztésével a dolgok idegenné válnak az ember számára és csak használatra jók.
Hivatkozott irodalom:
Romano Guardini: „Sehol világ, csak belül”. Rainer Maria Rilke Duinói elégiái. Új Ember Kiadó, 2003. Ford. Görföl Tibor
Esterházy Péter: „Hajnali hadművelet”. In. Írások. Magvető, 1994. 186-189.