Amúgy teljes joggal, hisz a művészházaspár hölgytagja a másik két barátnál, Keller Andrásnál és Cser Krisztiánnál több: két műsorszámban is szerepelt.
 Simon Izabella és Várjon Dénes |
Ámde mindegy is, hogy Várjon Dénes vagy a házaspár jutalomjátéka volt-e ez a koncert – mindenképpen revelatív erejű volt. Schumann Debussy által két zongorára átírt Hat kanonikus etűdjének már az első akkordja olyan varázslatos hangzással szólalt meg, amelyből megérezhettük, hogy kivételesen szép este áll előttünk. A nyitódarabról hamar nyilvánvalóvá vált, hogy azt egyenesen a Várjon–Simon házaspár számára írták: a két művész nem csupán tökéletes (technikai, időbeli és kifejezésbeli) szinkronban állt egymással, hanem erőpróbából megnyilatkozássá lényegítette át a mű legfőbb jellegzetességét és nehézségét. Azt, hogy a kánon természete szerint minden zenei anyag rövid egymásutánban, könnyen összehasonlítható módon mindkét hangszeren megjelent. Ez bizonyította, hogy kettejük között nem csupán magasrendű zenei összhang áll fenn, hanem azt is, hogy egyenrangú súllyal, intenzitással nyilatkoznak meg. Szavakban nehéz képet adni arról, hogy mit jelent az, amikor egy téma, egy motívum másodjára ugyanolyan fontossággal, az első elhangzásra érzékenyen reagálva, mégis saját egyéniséggel szólal meg. Az együttzenélésnek ezt a magasiskoláját élvezhették a szerencsés jelenlevők. És még valamit: azt a kérlelhetetlen mértéktartást és ízlést, amely egy Schumannhoz hasonló kitárulkozó romantikus művész előadása esetén életbevágóan fontos. Nos, itt ez is magától értetődött; mi sem lett volna elképzelhetetlenebb tőlük bármiféle sziruposságnál vagy hatásvadászatnál.
 Keller András |
Második számként Beethoven Kreutzer– (a műsorlap szerint Kreuzer-) szonátáját játszotta Várjon Dénes Keller András partnereként. Keller úgyszólván hűvös tökéllyel, pengeéles hangon és pengeéles intellektussal interpretálta a darabot, amely így a szokottnál jóval világosabban bontakozott ki, az érzelmi töltésen és a virtuozitáson túl lenyűgöző, konstruktív zeneszerzői teljesítményként. A pengeéles hangon persze nem valamiféle karcosságot értek, hanem a játék rézmetszetszerű pontosságát és világosságát; érzéki értelemben ez a hang gyönyörű és kristályos volt. Megrendítő erejű volt ugyanakkor az is, amit Várjon Dénes a szonáta zongoraszólamával művelt. A szó szoros értelmében minden hang élt, hangonként és együttvéve olyan intenzitással, amelyről Richter, Gould vagy Kocsis játéka juthat eszünkbe. Mondani sem kell: ez a hallatlan intenzitás cseppet sem vált öncélúvá, hanem éppenséggel a legnagyobb szigorúsággal, a karakterek rendkívüli differenciálásával és világos előadói elképzeléssel járt együtt. A két muzsikus érzékeny és egyszeri egyensúlyt és termékeny feszültséget hozott létre a makulátlan szépségű és virtruozitású hegedülés és a Beethoven személyét is felidéző, indulatosabb zongorázás szimbiózisával. A számos megragadó pillanat közül itt most csak a második tétel nyaktörő variációinak súlytalan könnyedségét és a zárótétel fugatójának életteliségét emelem ki ebből a kongeniális, mert minden pillanatban az ott-születés élményével szolgáló előadásból.
 Cser Krisztián |
A hangverseny egyetlen kevésbé emlékezetes száma Beethoven szünet után következő dalciklusa, az An die ferne Geliebte volt. Cser Krisztián rokonszenves igyekezettel, időnként kifejező vagy kedves mimikával, mozdulatokkal kísérve énekelt, s nem lehet elvitatni tőle néhány szépen megfogott karaktert, atmoszférát. Hangjai azonban – gyönyörű, a többitól kissé túl élesen elváló mély regiszterétől eltekintve némileg nyersnek és technikailag nem teljesen megoldottnak, emiatt intonációban egy picit ingatagnak tűntek; legfőképpen azonban hadilábon állt a német szövegmondással. Márpedig a dal par excellence szöveges műfaj. Eközben Simon Izabella maximális zenei intenzitással zongorázott, s megvalósította azt a bravúrt, hogy hangszerén többet „mondott el” a dalokról partnerénél.
A koncert zárószámaként Schumann monumentális C-dúr fantáziáját játszotta el Várjon Dénes. A darab mintegy összefoglalása Schumann gazdag, érzékeny és lázas zenei világának, technikai tekintetben pedig liszti régiókig kalandozik. Várjon előadásában a darab teljes monumentalitásában és gazdagságában, megrázó szépséggel és szuggesztivitásával szólalt meg. A kulcsszó, amivel játékát jellemezhetjük, talán az elementáris intenzitás, mindenfajta üresjárat nélkül. Egy ideje világos, hogy a végtelenül szerény Várjon Dénes jelentős mesterré érett. Ma azonban már inkább úgy fogalmaznék: zseniális muzsikussá.