Fejtanulmány, 1934.

Vajda Lajos recepciójára ma is visszahat, hogy – a még életében megvalósult, szinte visszhangtalan lakáskiállítások után – a Szentendrén megrendezett, legelső emlékkiállítását 1966-ban gyakorlatilag betiltották, s a Magyar Nemzeti Galéria is csak harminc évvel ezelőtt szánta rá magát, hogy a magyar képzőművészeti kánon megkerülhetetlen részeként kezelje.

A kiállításon olvasható szövegek a társkurátor, Pataki Gábor katalógusba írt magyar és angol nyelvű tanulmányára támaszkodnak. Így a látogatók tizenegy „fejezeten”, tematikus és időegységen keresztül követhetik végig, hogy miként épült fel lépésről-lépésre az életmű – továbbá a családi fotók, a dokumentumok (születési és halotti bizonyítvány), a vázlatkönyvek, a Vajda könyvtárából származó, a Teleki téren fillérekért vásárolt darabok vagy a művész által 1936-ban lefordított Matisse-könyv alapján képet kaphatnak az emberről is.

Kollázs feszülettel, 1937.

Arról az emberről, aki a 16 évesen túlélt csonttuberkulózis után elképesztő és cseppet sem romantikus nyomorban, éhezve, fázva, csöpögő ruhák alatt, fűtetlen és sötét albérletekben, elegendő hely híján a földön dolgozva alkotott meg egy végletesen letaglózó, hihetetlenül kemény és tragikus képi világot.

A kiállítás – szakítva az időrenddel – az 1930 és 34 között, Párizsban készült fotómontázsokkal indít, mintegy jelezve, hogy a Vajdára jellemző képi nyelv (feszes konstrukció, dinamizmus) és szociális érzékenység (felbukkannak a háború, a nyomor és az erőszak már-már horrorisztikus képei) már ekkor megjelent művészetében. Úgy tűnik, hogy Párizsból Vajda már karakteres kézjegyet hozott haza.

Szentendrei házak feszülettel, 1937.

Az 1934-ben készült képeken (Csendélet patkó alakú asztalon) már ott van a későbbi művekre is jellemző – több, leginkább felső nézőpontot egyesítő és a tárgyakat síkban kiterítő – térábrázolás, a „kiterjesztett perspektíva”, és láthatóak azok a szinte egy vonallal megrajzolt portrék, amelyek felbukkannak számos későbbi, a szentendrei motívumgyűjtésen alapuló, egymásra rétegződő vonalrajzokból összeálló „transzparens montázson” is (Kettős arckép házzal). A bartóki és kodályi példa nyomán létrejött, a szentendrei népi építészet részleteiből táplálkozó, s a látványfestészetet felülíró 1937-es főművek mellett (Lebegő házak, Szentendrei házak feszülettel) látható az egy évvel korábbi dinnyefejes majd ikonos periódus fő műve, az ikon és az önportré szintézisét megvalósító Felmutató ikonos önarckép is.

Barna rácsos maszk, 1938.

1937 csúcs- és fordulópont egyben. A Korniss Dezsővel kidolgozott program, a „konstruktív szürrealizmus” áhított társadalmi hatása nem teljesül, s Vajda egyre inkább befelé, saját démonai felé fordul: a vonalrajz fellazul, s a ráncos arcú lámpaembereket, zöldszemű szörnyeket 1938-ban szorongató, ijesztő, sötét, vicsorgó és fintorgó, amorf maszkok váltják fel. A gnómokból, békaszörnyekből, halfejű lényekből, asztráltestekből, múmiákból belső, „nem evilági tájak” válnak, eltűnnek a színek, majd az utolsó, csomagolópapírra „szőtt” szénrajzok rostos növényi formái, sűrűn vonalkázott lángnyelvei, a lassan kúszó folyondár, a polipként tekergődző gyökerek majd a vegetáció sodrása egyre jobban elnyeli a képet, mindent elborít és elfed a démonok és sárkányok harca, a magába forduló Örvénylő tér.

Háború – harc, 1940. (Forrás: mng.hu)

Vajda utolsó rajzait 1940-ben készítette; a munkaszolgálatból ugyan leszerelték, de kiújuló tüdőbaját nem tudta legyőzni. A holokausztban családja elpusztult, műveit felesége előbb rejtegette, majd kiállítási lehetőség, múzeumi érdeklődés híján a lakásában őrizte. Passuth Krisztina 1966-ban innen bányászta elő a magyar avantgárd főműveit – a démonokat az ágyneműtartóból.

A kiállítás február 22-ig látható.

Vö. Kelemen Éva: Önarckép architektúrával
Mélyi József: Vajda Lajos méltó helye