Az Újvidéki Színház társulata majdnem hiánytalanul színpadon van, szépen sorra nézhetjük a színészeket egyéni, de főképp közös helyzetekben. Hozott anyagból dolgoznak, abból, ami kéznél van, mi pedig nézzük, mi adja ki magát ebből. Az új igazgató, Urbán András persze jól ismeri a csapatot, nemcsak azért, mert ez a kedvesen-kicsi vajdasági művészeti közeg figyelemmel és szakmai barátsággal követi egymást, hanem mert rendszeresen dolgozott is velük. Na de ugye, lakva ismerszik meg, aki megismerszik, vagyis ezután fog arra fény derülni, hogy hosszú távon mi lesz ebből az összebútorozásból.
Urbán András egyelőre annyit csinált ebben a munkában, hogy mindenkit helyzetbe hozott, így azok a színészek is a színpadára kerültek, akik nem voltak a tanítványai, akikkel nem dolgozott korábban, de akikkel ettől függetlenül nyilván volt valami előzetes kapcsolata. Az előadásból az derült ki a néző számára, hogy az egyébként különböző iskolákat, színházi korszakokat akarva-akaratlanul is képviselő – ilyen módon akár töredezettnek is tűnő – csapat egy nagy közös lendülettel csinálta ezt az előadást, ami az én genetikai optimizmusra hajló késztetéseimet elégedettséggel igazolta vissza.
Azonnal a dolgok közepében vagyunk az előadás felütésével. Az elsőként közönség elé lépő színész belső hangját halljuk: „Ezt most nem értem. Az lett mondva, hogy itt kell maradnunk, amíg az utolsó vendég haza nem megy, és én most kísértem ki az utolsó vendéget. Nem értem. Ezek kicsodák és mit akarnak? Egyáltalán itt vannak-e? Nem mondom, hogy nem ittam, de nem ennyit. Néznek. Kitartóan néznek.” És így tovább.
Mi nevetgélünk, és már el is képzeljük, tényleg milyen rémes lehet, hogy az összes jeles előadás után vagy fesztiválon szegény színészek még vendéglátóként is dolgoznak a munkájuk mellett. Aztán válaszolunk a színésznek, aki szóra akar bírni bennünket – elegáns észrevétlenséggel kérdezi az időt addig és úgy, hogy egyikőnk csak megmondja, hány óra hány perc van. A következő színész mintha mást gondolna a színészetről, és csúfosan meg is leckéztet minket: „Nincs itt senki. Ha a színházban úgy teszünk, hogy nincs, akkor nincs. Nem kell válaszolni, ha a színész kérdez.”
Jelenetek az előadásból
A bolondját járatják velünk, csipkelődve művészetelméleteznek, aztán belecsapnak, a Hairből előadnak egy dalt, majd még egyet, aztán jön a Csárdáskirálynő, és a többi méltán népszerű zenés színházi idézet, ami nyilván a színészek kisujjában/torkában van. Ha jól számoltam, tizenkilenc dal hangzik el. A dalok közt kis jeleneteket látunk, amelyek továbbra is színházi attitűdöket és művészetfilozófiai kérdéseket feszegetnek, kétségkívül hétköznapira lehozott formában. Ennek gördülékenységében és kontúrozásában Gergye Krisztián koreográfusként, Oláh Tamás dramaturgként, Urbán András, Lénárd Róbert és Oláh Tamás szövegíróként is részt vesznek, a zenészként is funkcionáló színészekkel teljes zenekarról nem is beszélve.
Így megtudjuk, mivel kísérletezik a kísérleti színház [hogy meddig bírja a közönség] – ami direkt pikáns operett- és musicalslágerek közé bemondva, és szembesítve minket, szemérmetlenül jól szórakozókat, hogy akkor miért is járunk színházba. Csak nem azért, hogy jól érezzük magunkat?! És nevetgélünk, hogy a díszítők minimálbéren vannak, és hogy kínosan akadékoskodó kékharisnyának tűnik fel a színésznő, aki az operetten kéri számon a társadalmilag elmaradott női szerepek felmutatásának hatását. De nem ússzuk meg a móriczi világkép felemlegetését sem, azt, hogy jó nekünk a neoliberális kapitalizmus, csak mulattassanak bennünket.
És persze elérkezünk a színészi eszközökhöz is, az agyonbeszélt, agyonokoskodott alapvetések egyikéhez, a folyton emlegetett képességhez (mintha tényleg effektív lenne): „Ha én bejövök ide, és megállok, akkor meg vagyok állva. Karizma. Vagy van az emberben, vagy nincs.” És persze ügyesen mellé van helyezve a másik, a rengeteg gyakorlásra, munkára épülő iskola is: „A színész a színházban legyen egy atléta, egy esztétikai élmény… ugrok egy kétméterest, ha kell”. (És tényleg ugrik – a szerk. megj.) Ezekhez az állításokhoz persze mindig tartozik egy-egy igazi színművész és egy-egy akció is, amiben a társulat tagjai demonstrálják is az állításukat, többnyire velős, kompakt kis jelenetben, ami persze átkötésként is szolgál a következő dalhoz. Az folyamatosan hozzáad a szórakozáshoz, hogy közben arról is lehet gondolkodni, melyik is az előadás színe és melyik a fonákja: a szöveges kisjelenetek vagy a dalok. Aztán lassan összeáll, hogy nem ez az érdekes, hanem ahogy kommentálják vagy kinevetik magukat, ahogy figyelik egymást, ahogy tartják a tempót.
Így jutunk el a rendezőkről szóló kommentárokig, ahol ugyancsak minden belefér és annak az ellenkezője is: „…a rendezői színház jobbágyai… bárki az utcáról meg tudja csinálni… értem én, hogy szeretnének valami furcsát, eredetit csinálni…” és ezzel szemben: „…mi a pék faszát csinálunk itt, a rendező nem mond semmit…”. Nem maradhat ki az előadás teljességéből a kulturális különbségek számbavétele sem. Így nemcsak a színház elmúlt időszakából idehozott dalokkal játszanak el, hanem a narratívákkal is viccelnek: a szerb és magyar férfiakról, vagy a harmincas évek mozijában vetített indiános filmekről – a színház a néhai mozi helyén áll, a „virtuális indián tömegsírok” felett.
Az előadás aztán továbbmegy a színház mint politikai intézmény vizsgálatához: „…a színház legyen forradalom… a színház változtasson meg engem és benneteket is…”, továbbá ahhoz, hogy ebben az inerciarendszerben a színész mennyire jelenik meg személyesen is: „Én gyilkolok és én halok meg minden este… nincs véleményem semmiről… de! van véleményem mindenről… ebben a színházban arra kényszerítenek, hogy feminista legyek…alárendelt vagyok, én már nem hiszek a művészetben, gyűlölöm a színházat, az elfekvőben hiszek, ahol az életem utolsó napjain megbánom, hogy nem a családommal éltem le az életemet…” Mindezt közvetlenül a Chicago Cell block tango (He had it comin’ – innen a cikk címe: a szerk. megj.) után. Számtalan ilyen összecsengés-szembeállítás logika szerint szerkesztették a dalokat és szövegeket, amit, ha végig racionalizáltam volna nézőként, csak elrontottam volna a játékuk savát-borsát, vagyis a saját szórakozásomat.
A képek forrása: Újvidéki Színház
A társulat mellett (pontosabban alatt és mögött) az akadémisták jelenléte figyelemreméltóan volt önironikus szervezőerejű: indikátorként voltak jelen minden állításban, és az állítást megkérdőjelező állításban is – már azzal is, hogy nekik kellett a legextrémebb jelmezekben játszaniuk. Nem egyszer léptek eléjük a társulat vezető színészei (nyilván ezzel is elszórakoztattak minket, hogy ki az, és ki nem), jelezve, hogy egyszerűen útban vannak. Bájos, ugyanakkor ellentmondásos volt, ahogy ők ezekre a fricskáknak tűnő helyzetekre azzal reagáltak, hogy egymásba kapaszkodva kötelességtudóan, nagy tűrőképességgel némán végigcsinálták a rájuk mért feladatokat. Mindez jellemzően humoros volt, ugyanakkor valóságos is, hiszen ahogy részt vettek a helyzetekben, ahogy csattant rajtuk a vicc, annak a valósága akkor sem kiiktatható, ha ez nem ellenük való szándékkal történik is.
Így, az éppen itt pályára lépő fiatalokkal együtt az előadás egésze számos olvasatot enged: lehet rendkívül vidám estének élni a nézőtérről, vagy slágvortokban felidézett problémahalmaznak. Netán egy nagy dilemmának, hogy mit is jelent most és itt színházat csinálni, mit képvisel az ötven éves újvidéki színház társulata, munkája, és egyáltalán a léte, továbbá mit is várhatunk a most kezdődő Urbán-érától.
Az előadás adatlapja az Újvidéki Színház honlapján itt található.