Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LAUDATIO UNICI

UniCum Laude / Zempléni Fesztivál
2008. aug. 19.
A közönség tudhatott valamit, mert egy gombostűt sem lehetett leejteni a bodrogkeresztúri Bocskai pincében az UniCum Laude énekszextett hangversenye előtt, a fesztivál augusztus 11-i második kirándulókoncertjén. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Valóban, igen sokan kirándultak erre, és ezt önmagában nem magyarázza a borkóstolási lehetőség sem, hiszen ez – szerényebb vagy szűkebb kínálattal – a fesztiválkoncertek vagy ötven százalékával együtt jár.

Az UniCum Laude.
Az UniCum Laude Énekegyüttes.

A King’s Singers együttes (és egy-két hasonló angol formáció) nem is egy reinkarnációjával találkoztunk az utóbbi egy-két évtizedben Magyarországon. Míg némelyikük a mintaképek repertoárjának csak a komoly, több pedig csak a populáris részét műveli, művelte, addig a pécsi UniCum Laude mindkét területen otthon van – de nem ezért szeretjük elsősorban. Mit kerülgessem a forró kását: ők az egyetlen együttes, amelynek hallatán nem folyton az jár az eszünkben, hogy amit hallunk, mennyivel tökéletesebb/szuggesztívebb volna, ha a Nagy Elődöket hallhatnánk (ah, az a rövid aranykor, a felfoghatatlan tökély korszaka, amikor Jeremy Jackman már, és Bill Ives még benne volt az együttesben!); nem, ők el tudják érni azt, hogy tökéletesen belefeledkezzünk a produkciójukba.

Az UniCum Laudénak hangfajok szerinti összeállítása (kontratenor, két tenor, két bariton, basszus) csaknem azonos a King’s Singersével, azzal az eltéréssel, hogy itt a falzetténekes időnként tenorra vált, és hogy a basszussal a középpontban, a kontratenorokkal a széleken állnak fel. Ennél sokkal fontosabb, hogy nem is egy kvalitásuk legalábbis összemérhető a nagy példaképekével: mindenekelőtt a rendkívül minuciózus kidolgozottság és a tiszta intonáció, a profizmus két fő záloga; azután a ragyogó egyéni és szóló-teljesítmények, a magától értetődően kiváló szövegmondás, a megformálás magabiztossága, a teljes lazaság, és persze, a legkevésbé sem utolsó sorban, a jó humorérzék. Összemérhető, írtam, és itt azért még hadd méricskéljek egy kicsit, ha a csillagos ötöst már előre beírtam. A kidolgozottság szempontjából semmiféle kívánnivalót nem hagyott maga után a koncert, az intonáció pedig a legmagasabb mércéhez képest mondjuk 98%-os volt, amin azt értem, hogy minden mindvégig kifogástalanul tisztán szólalt meg, de azok a hasítóan, velőig hatóan tiszta nagytercek, illetve dúr akkordok, amelyekhez több évszázados gyepnyírás, illetve katedrálisban történő fiúéneklés ajánlott, nem mindig jöttek be angol kivitelben.

A képek forrása: unicumlaude.art.pte.hu
A képek forrása: unicumlaude.art.pte.hu

Az egyéni teljesítmények szempontjából bonyolultabb a helyzet. A tuttiban való teljesen kontrollált részvétel, a zene megkívánta rugalmas kiemelkedés, majd önzetlen visszavonulás mindenkinek a vérében van. A szolisztikus megnyilvánulások azonban nem voltak egyforma értékűek, bár szó sem volt színvonaltalan, netán a környezetből kirívó teljesítményről. Egyrészt ugye Pécsett egyszerűen nem lehet olyan merítéssel létrehozni egy efféle együttest, mint mondjuk Cambridge-ben vagy Londonban, másrészt az együttes legjobb szólistái roppant magas mércét állítottak föl. Gondolok itt a humorban is vezető első kontratenorra, Csapó Józsefre, akinek valószínűtlenül hajlékony és gyönyörű, világos tónusú hangja viszonylag kis hangerővel, de minden levegősségtől mentes, magvas hangképzéssel párosul – a maga hangfajában inkább fölül-, mint alulmúlja a példaképeket. Vele egyenrangú teljesítményt nyújtott sajnálatosan kevés szólójában a baritonista Pécsi Csaba; a szép hang, az egyéni kisugárzás és a stílussal való teljes azonosulás minden hangját élménnyé tette. Az együttes harmadik tagja, akit kiemelnék, a basszust éneklő Dobos László. Az ő puha, olvadékony, érzéki szépségű hangja, az az éneklésmód, amely minden pillanatában ott munkál, mint a zenei szövet gondoskodó támasza, a King’s Singers alapító basszusának, Brian Kaynek a formátumát hozza vissza. De, ismétlem, az együttes további tagjai, Meláth Árpád, Mits Arnold és Kutnyánszky Csaba teljesítménye ugyancsak elsőrangú volt, és szerves részét képezte a ragyogó összhatásnak.

Mindeddig egy szót sem ejtettem magáról a műsorról, amely, mint a cím ígérte, a Beatlestől a Queenig ívelő térből szemelgetett – a két világháború közti Braoadwayra is kikacsintó – feldolgozásokat. Talán a Lemon Tree és főként a What a Wonderful World előadása során állt meg igazán a levegő a borospincében, belopva a hangversenybe annak a művészi fajsúlynak a legyintését, amelyet az oly rokonszenves együttes másnap Byrd és Palestrina előadásával tett próbára.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek