Nem sok eseménnyel vagyunk így. Történészek szoktak heves – a legtöbbünk számára akadémikus – vitát folytatni arról, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy felmérhessük egy esemény valódi jelentőségét – hogy ünnepélyesen kijelenthessük róla „történelmi fordulópont” volt. Valószínűleg sokan sejtették rögtön a második gép becsapódása után: fordulóponthoz érkeztünk. És azt is, hogy kifordult a sarkából a világ – a mi (nyugati) világunk. Most húsz évvel a terrortámadások és néhány hónappal az amerikai csapatok afganisztáni kivonulása után az akkori sejtés történelmi ténnyé szilárdult. A Netflix Turning Point: 9/11 and the War on Terror című ötrészes dokumentumsorozata arra a kérdésre keresi a választ, hogyan és miért jutottunk el idáig.

 

Már az első harminc percben, miközben nézzük az amatőr és híradós felvételeket, és hallgatjuk a túlélők visszaemlékezéseit vagy az áldozatok utolsó hívásait, ugyanazon az érzelmi hullámvasúton találjuk magunkat, amelyen 2001 szeptemberében ültünk. A hitetlenkedő diszpécserrel együtt tesszük fel (újra) a kérdést: „Ez a való világ?” Szeptember 11. történései kívül estek a kognitív szféránkon, és húsz év távlatából sem könnyű őket racionalizálni. A valóságról egyszeriben kiderült, hogy rózsaszín buborék csupán, ami hangosan és látványosan pukkant szét, amikor a gépek a World Trade Centerbe és a Pentagonba csapódtak. A sorozat első része ebbe a lelkiállapotba vezet vissza a kiválóan megkomponált képekkel és interjúkkal, majd innen lép egy nagyot hátra a múltban. A lidérces nap krónikája ugyanis nem 7:59-kor kezdődött, amikor a bostoni reptérről felszállt az American Airlines 11-es járata, hanem jóval korábban.

 

„Kik és miért gyűlölnek minket ennyire?” Ez volt az a kérdés, az egyik külügyi tanácsadó szerint, amely a terrortámadások után leginkább foglalkoztatta az amerikai (és az európai) közvéleményt. Az USA a kilencveves évek elején még győzelmi mámorban úszott. Leomlott a berlini fal, úgy tűnt, a kapitalizmus a liberális demokráciával karöltve diadalmaskodik, a történelem pedig a végéhez közeledik. Mégis, a messzi Keleten egy gazdag szaúdi mérnök vezette fundamentalista csoport 1991-ben dzsihádot hirdetett, majd ’93-tól kezdve terrortámadásokat hajtott végre amerikai célpontok ellen. A válaszért, hogy honnan ered s miért e gyűlölet, egészen 1979-ig megyünk vissza az időben. Ekkor vonultak be a Brezsnyev-doktrína jegyében a szovjet csapatok Afganisztánba. A dokumentumfilmben szereplő interjúalanyok kivétel nélkül állítják, ez jelentette minden „bajnak kezdeteit”. Az Egyesült Államok ugyanis a hidegháborús geopolitikai helyzet miatt kénytelen volt beavatkozni, és fegyverrel, pénzzel támogatni az ellenálló afgán csapatokat, valamint a hozzájuk a közel-keleti arab országokból csatlakozó muzulmánokat, többek között az al-Kaidát. S jóllehet a CIA ténykedését siker koronázta (a szovjetek közel egymillió afgán életet követelő tíz éves háború után kivonultak), az amerikai politikai vezetés egyvalamivel nem számolt: a vallással, s annak a térségben játszott politikai szerepével – ismerik el a nyilatkozó közszolgák. Ez az ignorancia – ami nem kevés arroganciával párosult (lásd a volt CIA-ügynök megnyilatkozásait) – aztán oda vezetett, hogy az amerikai felszabadítókból ellenségek lettek. A szovjet-afgán háború után vált világossá csak igazán, hogy csupán a mi Istenünk halott, a másoké él és virul, s bosszúért kiállt.

 

Van igazság persze ezekben a kulturális és vallási különbségekre apelláló magyarázatokban, de azt hiszem, a sorozat alkotóinak érdemes lett volna a múltban kicsit távolabbra is visszatekinteniük a gyűlölet okait keresve. Röviden felidézhették volna a 20. század történelméből az Egyesült Államok közel-keleti hatalmi játszmáinak némely nem túl fényes és számos arab áldozatot követelő fejezetét. Így érthetőbbé vált volna, miért tudta az Arab-félszigetről érkező Oszama bin Laden a szovjet kivonulás után elég hamar elhitetni muszlim testvéreivel, hogy az USA olyan, mint a Szovjetunió.

 

A sorozat további négy része már a terrortámadás gyilkos kitervelői után indított hajtóvadászatot és szeptember 11. háborús következményeit beszéli el, méghozzá briliánsan. Az afganisztáni és iraki katonai beavatkozásokat egyszerre mutatja meg korabeli és retrospektív nézőpontból, alul- és felülnézetből – a közkatona vagy az elnöki tanácsadó szemszögéből –, miközben a vertikális mellett a horizontális perspektívát is szélesre tárja: a filmben nemcsak amerikai újságírók, csúcshivatalnokok, katonai vezetők, politikusok és politikai elemzők emlékeznek és értékelnek, de szót kap a másik oldal is, a táliboktól kezdve az afgán reformista ellenzék képviselőin át a muszlim hadúrig – férfiak és nők, sőt még tinédzserek is. Ennek a széles látószögnek köszönhető, hogy nem fekete-fehér, kétdimenziós képet kapunk az elmúlt húsz év történéseiről, nem a megkérdőjelezhetetlen, monolit igazságot, csupán igazságokat, melyek gyakran kibékíthetetlen ellentmondásban állnak egymással. S éppen ezektől a felmutatott ellentmondásoktól lesz érdekes a Turning Point, mert folyamatosan kérdésfelvetésre és gondolkodásra sarkall demokráciáról, államhatalomról, vallási és kulturális különbségekről, háborúról, megbékélésről, történelemről és nem utolsósorban a múlttal való szembenézésről. Mindezt pedig anélkül teszi, hogy közben relativizálna. Mert akad azért tanulság és (ön)kritika is bőven az öt epizódban. Álljon itt néhány példa.

 

Sokan vannak olyanok (köztük Paul Auster), akik ma is úgy gondolják – nem teljesen alaptalanul –, hogy a százezrek életét kioltó és dollármilliárdokat felemésztő afganisztáni és iraki háborúknak egyetlen oka volt, nevezetesen az, hogy a Fehér Házban Al Gore helyett George W. Bush ült, körötte pedig olyan neokon (hideg)háborús héják repdestek, mint Dick Cheney vagy Donald Rumsfeld. Ez az egydimenziós magyarázat. Noha az említett politikusok kulcsszerepét (és felelősségét) a Turning Point sem palástolja, a fentinél azért árnyaltabb képet igyekszik festeni. A támadást követő napok kaotikus viszonyait bemutató epizódból kiderül, hogy a félelem és a gyász az amerikai lelkekben hamar haraggá és bosszúvággyá alakult, s a legtöbb honpolgár, noha nem tudta ki ellen, de háborút akart; szelíd, decens hölgyek szavait idézve: „Ki kell egyenlíteni a számlát. Az ellenséget el kell törölni.” A politikusok, republikánusok és demokraták egyaránt, szintén ezt gondolták. Csak egyetlen, afroamerikai képviselőnő szólalt fel a háború ellen, könnyeivel küszködve. Néhány órán belül elárasztották a fenyegető és hazaárulózó levelek. Ahol az érzelmek tetőfokra hágnak, ott a racionalitásnak nem sok keresnivalója van – állapítják meg többen is a filmben. Ha ez igaz, akkor kérdések sora merül fel. Ilyen közhangulatban volt-e más lehetőség, mint a háború? A háborúért csak és kizárólag a döntéshozó politikusokat terheli felelősség vagy a fegyveres beavatkozást sürgető polgárokat is, akik hagyták, hogy az – egyébként jogos és érthető – érzelmeik elragadják őket? A kérdések nyitva maradnak.

 

A racionalitást az érzelmei elé soroló bátor képviselőnő nemcsak attól tartott, hogy a terroristák – e jogilag megfoghatatlan és körvonalazhatatlan ellenség – ellen viselt háború olyan örvénybe sodorja majd az Egyesült Államokat, melynek beláthatatlan kül- és belpolitikai következményei lesznek, hanem attól is, hogy a háborúban maguk is azzá a gonosszá válnak, amely ellen fegyvert fogtak. Az idő igazolta félelmeit. A sorozat lépesről lépésre mutatja be, hogyan erodálták a háborúk az amerikai demokráciát és azokat az ideákat, melyeket az USA sokak szemében megtestesített. Az egymást követő, elképesztő taktikai és stratégiai baklövések, az ordas hazugságok (lásd iraki háború), a személyes szabadságjogokat és a törvényeket semmibe vevő Patriot Act és Stellar Wind, Guantánamo és Bagdad kínzókamrái, a Platoon from hell rémtettei és a – már az Obama-adminisztráció alatt elkövetett – több tízezer civil áldozattal járó bombázások Afganisztánban, mind Amerika sötét arcát mutatták meg nem csupán a világnak, de azoknak a hazájuk eszméiért hadba küldött fiatalembereknek is, akikkel elhitették, hogy történelmet írnak.

 

James La Porta például röviddel érettségije után, 2009-ben érkezett Afganisztánba, parancsnoka lelkes beszédétől áthevülten. Ám már az első bevetéskor, miután tehetetlenül végignézte, hogyan vérzik el mellette bajtársa, feltette magának a kérdést: „Mit keresek én itt?” A harctéren eltöltött hónapok alatt jobb választ alighanem ő sem tudott kérdésére találni, mint amit az első világháborúban a brit katonák énekeltek a lövészárkokban: „Azért vagyunk itt, mert itt vagyunk, itt vagyunk azért, mert itt vagyunk, és mert itt vagyunk, hát itt vagyunk.” La Porta Afganisztánból nem dicsőségtől övezve tért haza, csak annak a tizenötéves fegyveres afgán fiúnak az emlékével, akit lelőtt – és a megválaszolatlan kérdéseivel.

 

A történelem olykor furcsa, ijesztő köröket ír le – talán éppen azért, mert mindig ki akarjuk egyenlíteni a számlát. A balanszírozás vége persze az, miként az a sorozatból is kiderül, hogy még több gyűlöletet vetünk el. Például annak a tizenéves afgán fiúnak a szívében, aki a hegyekből visszatérve, a drón-bombákkal végrehajtott „célzott” légicsapás után nem talál mást szülőfalujában, csak megcsonkított holttesteket. „Ti csináltok belőlünk terroristákat” – mondja a fiú apja az amerikai riporternek. Mintha minden kezdődne elölről.

 

Ahogy egyesek megjósolták, s a Turning Point ezzel zárul, „a szakáll visszanőtt”. Arról a sorozat már nem tudott beszámolni, hogy majd’ húsz év után az augusztusi híradásokban nemcsak a tálibok milicistáit, de a „levegőben úszó embereket” is viszontláthattuk – ezúttal Kabulban. Így megy ez.